Alapvetések, gondolhatná az ember.

Két és fél éve a Klubhálón – www.klubhalo.hu - megjelenő írásaim a Nolblogon is olvashatók. (fsp.nolblog.hu). Több-kevesebb olvasót vonzanak ezek a cikkek – úgy tudom, inkább többet, mint kevesebbet. Sok közülük egyetértő vélemény, aminek természetesen örülök: az újságíró, akár a színész, hiú „állat” – szeret tetszeni. És természetesen vannak a véleményemmel szembenállók, akik sok tekintetben másként látják a világot, mint én. Az ő véleményük is fontos nekem, hiszen, ahogy mondani szoktuk, „ezért harcoltunk annak idején”: azért, hogy virágozzék száz virág. S különben is: az ember vitatkozó állat.

Aztán néhány hónapja engem is „megtaláltak”. Jöttek, mint véres húsra a cápák – piszkos manccsal, sáros cipővel, ápolatlan ruházatban. Zsidóztak és anyáztak, cigányoztak és hazaárulóztak. Mindegy, mi a téma, írhatnék akár a zöngés hangzók szaporodásáról – az agyatlan bunkók nem vitatkoznak, csak ütnek.

Nemcsak engem, hanem a vendégeimet is. Mert én úgy képzelem ezt a blogozást, hogy van egy lakásom, ahová időnként vendégeket hívok. Azzal hitegetem magam ilyenkor, hogy viszonylag jó adottságú a lakásom – világosak a szobák, működik a lift, az asztalon a terítő sem áll csálén. Ha porszemet látok valahol, letörlöm egy ronggyal – azon igyekszem, hogy az alany és az állítmány rendben legyen, és a jelzős szerkezetekkel sem spórolok. 

Igyekszem, hogy a vendégeim jól érezzék magukat. Néha, azzal áltatom magam, ez sikerül is. És persze a vendégek sem jönnek üres kézzel. Hozzák magukkal, amijük van -gondolataikat, véleményüket, időnként, nem is ritkán, a sziporkáikat. Beszélgetünk, tanulunk egymástól, örülünk a másiknak. Nem mindenben vagyunk egy véleményen, de van egy-két alapvetés, amiben egyezik az ízlésünk.

Újabban egyre gyakrabban jönnek a már említett hívatlan vendégek. Különböző nick-neveken szólnak hozzá – bár a „hhozászólás” nem fedi a valós tevékenységüket. Nem hozzászólnak egy adott témához – mocskolódnak, gyűlölködnek, fröcsögnek. És fenyegetnek persze, hogy a választások után majd mi lesz. Vagy már előtte - a választást sem kell megvárni.

Nem tudom, honnan jönnek. Egy központilag üzemeltetett kiképzőközpontból küldik őket, vagy szabadon és szertelenül, palackból szabadult szellemtelen szabadcsapatokként garázdálkodnak az országban.

Csakhogy idővel azt vettük észre, hogy már nem beszélgetünk, és már zenét sem hallgatunk. Mások után takarítunk, mások szégyenét próbáljuk eltűntetni.

A módszer egy ideig működött: Csárli például eltűnt, de mint kiderült, néhány héttel később új néven bújt elő. Ott folytatta, ahol abba sem hagyta, csak ettől kezdve más nick-néven mocskolódott. 

Kezdett kínossá válni a dolog. Több vendégem is jelezte, hogy továbbra is kedvel engem, a lakással sincs baja, csak hát nagyon fura és félelmetes figurák járnak ide mostanában. Olyanok, akikkel nekik nincs kedvük együtt lenni. Szeretnek engem, a feleségem is finomakat főz, de értsem meg, ők mostantól ritkábban teszik tiszteletüket nálam. Időnként benéznek, hátha javul a helyzet, de inkább majd keresnek telefonon – értsd: megpróbálják majd valahol máshol elolvasni az írásaimat.

Legutóbb egy nem túl régi, ám annál kedvesebb ismeretlen ismerősöm, Morpho szólt, hogy elhúz innen. Nem bírja ezt a légkört, amelyet valószínűleg ugyanaz az eszement őrült legújabban klara néven mérgez.

Megértettem, szomorú szívvel tudomásul vettem. Nem radírnak, íróembernek szerződtem, de kényszerűségből elkezdtem gyakrabban takarítani. És rendszeresebben szellőztettem a nagyszobát – „kimoderáltam” az agyatlanokat, hogy távozzon végre az áporodott, büdös levegő. 

Ezért írtam ezt a kis dolgozatot. Merthogy ez a történet nem rólam, nem is az én blogomról szól. És ezért kérlek, Morpho, ne menj el. Maradj, amíg lehet, maradj, amíg bírod. Nem azért, hogy eggyel több vendégem legyen.

Hanem - tényleg nem az én blogomról van szó – jogos és közös önvédelemből. Mert az élet számos területén tapasztaljuk, hogy mindig a normálisak mennek el, mindig a tisztességesek lépnek eggyel hátra. „Hányan is elmentek, s nem épp a jöttmentek”, énekelte Cseh Tamás vagy harminc évvel ezelőtt. „Hányan a fenébe elrohantak/ s nem épp a rohadtak”.

Az ilyen társaságoknak - remélem, több ezer hasonló van az országban – funkciójuk van. A mostani, durvuló világban egyre több ember érzi úgy, hogy egyedül van. Amikor hívságokat harsognak a hazug próféták, az ember hajlamos arra, hogy elbizonytalanodjék: hát itt már mindenki másként gondolkodik?

Ha hátrébb lépünk, netán elmegyünk, azzal a saját hitünket veszítjük el. A hitet, hogy igazunk van - vagy ha mégsem, akkor az nem azt jelenti, hogy gazemberek, hazaárulók, utolsó útszéli bitangok lennénk. (A velünk vitatkozókról sem ezt gondoljuk). 

Nem az én blogomról, nem rólam van szó. Az én szerény kis dolgozataim által kavart viharkák csak leképezik azt, ami az országban történik. Merthogy, ha valaki még nem vette volna észre, nagyban is ugyanez a gyűlölködés megy ezerrel. Fellépni ellene a törvény eszközével lehetetlen. Széplelkű szabadságjogászok és szigorú tekintetű közjogi méltóságok állják útját ennek. Az a véleményük, hogy nem kell más, nem kell szigorúbb szabályozás. Merthogy, mondják a széplelkűek és a szigorú tekintetűek, a gyűlölet ellen már most is fel lehet lépni, megvan rá a jogi lehetőség.

Nem vagyok jogász, el kell fogadnom az érvelést. De azért megkérdezem: ha tényleg fel lehet lépni a jog eszközeivel az ordas, mondjuk ki, náci eszmék ellen, akkor miért nem lép fel soha senki? Miért nem indít eljárást az ügyészség, vagy ha nagy néha mégis, miért mindig felmentő ítéletek szület

Ha a jog ma is alkalmas arra, hogy fellépjünk a gyűlölet ellen, miért nem alkalmazza soha senki? Gyávaságból? Nem szívesen írom le, még kérdésként sem: meggyőződésből?