Most, amikor a náci Németországot, és személyesen, Hitler Adolfot éltető Nyirő József reneszánszát éli, és lassanként Dunát lehet rekeszteni a frissen felavatott Horthy-szobrokkal, és amikor mindenezek következményeként Eli Wiesel magyar származású Nobel-díjas író visszaküldte Kövér Lászlónak a 2004-ben kapott magas kitüntetést, most, amikor minden a visszájára fordul, és már csak az egészen hiszékeny hülyék dőlnek be a tündérmeséknek, meg kell kérdeznünk: vajon tudja-e még a miniszterelnök, hogy mit csinál?

Mert egyre több jel arra utal, hogy Orbán már nem mindig ura az akaratának. Nem arra az egyre szélesebb körben terjedő népi vélekedésre utalunk, miszerint Orbán Viktor finoman fogalmazva, nincs eszénél. Hogy, hiába az udvari fényképészek szakmaiságnak álcázott ügybuzgalma, amint az több fotón is látszik, a Kedves Vezető mintha nem lenne magánál: arca szétesik, tekintete a semmibe fókuszál.

Nem erre gondolunk, vagyis, hogy a megfeszített munka, valamint a valósággal történő szembesülés felőrölte volna a mentális tartalékait. Erre is gondolhatnánk, mert egyre többen gondolnak erre, de mi nem erre gondolunk, hanem arra, hogy Orbán Viktor vajon ura-e még a saját akaratának. Nem orvosi értelemben, hanem politikai megközelítésben. Mert amit mond és képvisel, az remélhetőleg nem az ő ízlésének való. Aki azt mondja a Horthy-szobrok kapcsán, hogy a helyi közösségek döntik el, mit akarnak, az vagy cinikus, vagy nem tudja, hogy mit beszél.

Arról valószínűleg nincs szó, hogy a Fideszen belül kicsúszott volna az irányítás Orbán kezéből. Fogyóban ugyan, de még tart az öregedő király ereje, egy ideig még vissza tudja verni a belülről jövő támadásokat. Van belőlük bőven, a kiskirályok már jó ideje ugrásra készen állnak: Rogán, Lázár, Kósa, vagy éppen Navracsics adott esetben szemrebbenés nélkül hajlandó letaszítani a Kedves Vezetőt a trónról, és betölteni az így keletkezett űrt.

Arra kell gondolnunk, hogy Orbán egy ideje nem a saját, hanem mások programját valósítja meg. Jelesül, a Jobbikét - néha még szemérmesen, szégyenkezve, máskor meg nyíltabban vállalva a vállalhatatlant. Nem azért, mintha bárhonnan is diktálnának neki, a felismert szükségszerűség az, ami őt egyre inkább jobbra tolja.

Orbánnak ugyanis már nincs tere középen. Hiába hiszi, hogy ő és a pártja a kör közepén állnak - ők úgy vannak középen, hogy ezt a közepet egyre jobbra viszik.

Nem a saját akaratukból. És még csak nem is a szelektív emlékezetről van szó, ami politikusokkal szemben már-már elvárásnak számít, az üzemszerű működés velejárója. Lehet építeni a választópolgárok szelektív emlékezetére, ha meg valaki mégis emlékezni próbál, majd eligazítjuk a médián keresztül, bebeszéljük neki, hogy megcsalja a memóriája.

A baj az, hogy Orbán a múltat nem a saját akaratának megfelelően írja újra. A történések már átléptek rajta, nincs köze hozzájuk. Látszólag még irányítója, de valójában csak szemlélője, annak, ami zajlik.

Mint a tűzzel játszó nagycsoportos óvodás: felgyújtja a szalmakazlat, és nem érti, miért jönnek a szirénázó autók, miért futkároznak a tűzoltó bácsik.

Fel sem fogja, hogy ég az ország.