Ami most van, az mindannyiunk szégyene. Valamilyen szinten mind tehetünk arról, hogy idáig jutott az ország. Hogy jogaitól, javaitól és jövőjétől megfosztott hely lett a haza.

A szégyen közös, ám a felelősség nem egyforma.

A politikusok, az őket kiszolgáló lakájmédia: bűnösök. Különösen a közmédia sajtómunkásai, akik szakmányban hazudnak, hamisítanak, torzítanak. Lomnicit, Oszkót, Barroso-levelet, bármit, amiről azt hiszik, hogy még jó lehet valamire.

Bűnösök azok is, akik hittek a fülkeforradalomban. Hittek az egymillió új munkahelyben, a beinduló gazdaságban, hittek a szabadságharcnak elnevezett ámokfutás ezernyi hazugságában. Hittek benne lojalitásból, vagy azért, mert tényleg hinni akartak.

Sokan egyszerűen csak butaságból. Mert elszoktak attól, hogy az agy nem azért van, hogy kitöltse a koponyát, hanem gondolkodásra is használható. De erre sincs mentség, legföljebb magyarázat. Nem tudni valami tudhatót, nem tájékozódni, nem gondolkodni – nem bűn, hanem több annál: hiba.

Még azoknak is van felelősségük, akik szóltak. Mert nem eléggé, nem elégszer, nem a kellő hangerővel. És nem győződtek meg arról, hogy a hangjuk eljut-e mindenkihez. Azokhoz is, akiknek nem kenyerük a szó.

Hibáztak azok is, akik abban bíztak, hogy Európában ilyet nem lehet megcsinálni. Mert most más időket élünk, mint a múlt század harmincas-negyvenes éveiben.

Akkor is azt hitték, akikkel akkor is megcsinálták.

A világra nem lehet számítani. Európa a túlélésért küzd, Amerikában választások lesznek – csak keveseket érdekel, hogy a kontinens közepén egy zsebdiktátor kicsiny, ám (mindenre) elszánt csapatával túszul ejtett egy országot. Hogy egy kis európai állam megzakkant ura jószerivel azt tesz a polgáraival, amit akar. Röghöz köti őket, ha ahhoz van kedve, agyon adóztatja, ha erre van szüksége. Lenyúlja a megtakarításaikat, kiszolgáltatottá, védtelenné teszi őket.

Megvédi az embereket önmaguktól. A hatalom szemében ugyanis mi hülyék vagyunk. Ezért érezteti velünk, hogy a gondoskodó (és helyettünk) gondolkodó állam híján kárt tennénk magunkban. Mert még annyi agyunk sincs, hogy tudjuk, nekünk mi a jó.

„Gondolkodnak helyetted, /milyen jó, hogy vezetnek, /a fejétől bűzlik a nép.” Ezt énekelte a Neoprimitív együttes 1981-ben, és most nagyon nem jó arra gondolni, hogy a harminc éve született szöveg aktuálisabb, mint akkor volt.

Az ország nagy része még mindig nem tudja, hogy jogfosztottá vált. Hogy nem sztrájkolhat, nem szólhat, ha sérelem érte, esélye sincs tisztességes, pártatlan bírósághoz.

Élethez, levegőhöz.

A hatalom ma mindent megtehet, mert sokan azt gondolták, hogy a politika a „nagyok” dolga. És mert hagytuk, tényleg az lett: úri huncutság.

A felelősségünk nem egyforma, ám a szégyenünk közös.

Mi kérünk elnézést. Európától, a világtól, magunktól.