Tévézni emberi dolog: Tárgynak látszó fegyver
Tomcat
ugyanis az elmúlt években leginkább provokációival tett szert némi
ismertségre és hírnévre. Mostani tévés szereplésének is egy botrányos
eset...
Tomcat
ugyanis az elmúlt években leginkább provokációival tett szert némi
ismertségre és hírnévre. Mostani tévés szereplésének is egy botrányos
eset volt az apropója: egy nappal korábban, amikor Gyurcsány Ferenc
meglátogatta a megtámadott Zsarupalotát, az újságírókkal együtt
Tomcatnek is sikerült beosonnia az épületbe. Állítása szerint meg sem
motozták, mint a sajtómunkásokat, igazolványt sem kértek tőle, ily
módon azután premier plánból, azaz az első sorból élvezhette a
miniszterelnök rövid helyzetértékelését. Ha hinni lehet a helyszínen
megjelenteknek, Tomcat még kérdezett is a kormányfőtől: nem tartod
felelősnek magad? - szólt oda Gyurcsány Ferencnek.
Csütörtökön reggel Tomcat egy géppisztollyal a kezében jelent meg a Mokka stúdiójában. Helyes kis karabély volt, AK típusú. Azok, akik még élvezhették a Varsói Szerződés haderejének kötelező vendégszeretetét, némi nosztalgiával ismerhették fel a szerkezetben a jó öreg Kalasnyikov bácsi találmányát. Én magam is lőttem hasonlóval annak idején Kalocsán, s szabad szemmel is jól látható volt, hogy Havas kollégában is kellemes emlékeket ébresztett, amikor kézbe foghatta a fegyvert. Meg is próbálta betárazni, ami – hiába, látszott a sokévi kihagyás – csupán másodszori nekibuzdulásra sikerült neki.
A végén azért kiderült, hogy Tomcat csupán egy, az igazihoz megszólalásig hasonlító játékfegyvert vitt be a stúdióba. Az ál-Kalasnyikov csak ránézésre volt olyan, mint az eredeti, valójában nem lehet lőni vele, ily módon emberéletek kioltására sem alkalmas.
Van, akit bizonyára megnyugtat, hogy a tévék stúdióiban egyelőre csak játékfegyverrel szabad hadonászni, és hülyeségeket mondani. (A vállról indítható rakétákat, és a póló alól kikandikáló atombombákat a bejáratnál nyilván elveszik a rendészek). Nem is a játékfegyver volt az igazi botrány, hanem a verbálisan virulens Tomcat, aki a műsorvezetőnek arra a kérdésére, hogy mi lesz március 15-én, azt válaszolta, hogy majd lesznek provokátorok minden oldalon – a futballhuligánok és néhány baromarcú rendőr majd szépen egymásra támad.
Mindez csak játék, gondolhatnánk, nem kell komolyan venni, lám, még a géppisztolyt is műanyagból készítették. Ám jó, ha tudjuk, vannak helyzetek, amikor még a legveszélytelenebbnek látszó játék is veszélyes lehet. És az ilyen, az emberi tisztességet fenyegető, a többségi társadalom nyugalmát lerombolni szándékozó játékokban egy magára adó televíziónak nem szabadna részt vennie.
Mert azt már megszoktuk, hogy egyes tévéállomások szerződéses viszonyban vannak a nevesebb elmeintézetek zárt osztályaival – utóbbiak, némi készpénzért, vagy hirdetésért cserébe, időnként ápoltakat bocsátanak a műsorkészítők rendelkezésére. Az ily módon átmenetileg szabadon engedett elmeháborodottak aztán meg is hálálják a velük való törődést: ellentétben évtizedekkel korábban élt társaikkal, ők nem Napóleonnak, hanem énekesnek, médiaszemélyiségnek, vagy, uram bocsá’, politikusnak képzelik magukat.
Ami önmagában még nem lenne baj: virágozzék ezer virág, tóduljon a stúdióba ezer és ezer Tünci, Csaba, Tomi, Győzike és Anettka, BB Senki és VV Nulla - aki nem akarja, ne nézze őket.
De Tomcatet, Toroczkait, Satut, Debilt és hasonló kaliberű társaikat a stúdióba ráncigálni, több mint hiba: bűn. Mégpedig azért, mert bár először furának és különösnek tartjuk ezeket a finoman fogalmazva, érdekes véleményeket képviselő embereket, ám ha nem vigyázunk, idővel megszokjuk őket. És hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ők is valakik, s hogy amit mondanak, abban van valami.
Nem tudom, a mai újságíró iskolákban a műfajok oktatása és némi stílustanok ismertetése mellett tanítanak-e szerkesztést is? És ha igen – erre a szintén a Klubhálón publikáló kiváló médiatanár, Zöldi László tudna válaszolni – akkor kötelező-e részt venni ezeken a tanórákon? S ha erre is igen a válasz, akkor már csak azt kell megkérdeznünk: vajon akik a szerkesztést tanítják, azt is elmagyarázzák-e tanítványaiknak, hogy a meghívott vendégeket helyi értékükön kell kezelni? Van-e olyan szakmai alapvetés, hogy csak olyan szerkesztő kaphatna bizonyítványt – és ily módon műsorkészítési jogosultságot - aki képes különbséget tenni a Tomcatek és a – kedvelt, vagy nem kedvelt - valódi közszereplők között?
(Cikkeimnek az a része, mely túlnyomónak mondható, elolvasható a Klubhálón (http://www.klubhalo.hu), a Metro újságban (http://www.metro.hu), valamint az Amerikai Magyar Népszava Szabadságban (http://www.nepszava.com)
Csütörtökön reggel Tomcat egy géppisztollyal a kezében jelent meg a Mokka stúdiójában. Helyes kis karabély volt, AK típusú. Azok, akik még élvezhették a Varsói Szerződés haderejének kötelező vendégszeretetét, némi nosztalgiával ismerhették fel a szerkezetben a jó öreg Kalasnyikov bácsi találmányát. Én magam is lőttem hasonlóval annak idején Kalocsán, s szabad szemmel is jól látható volt, hogy Havas kollégában is kellemes emlékeket ébresztett, amikor kézbe foghatta a fegyvert. Meg is próbálta betárazni, ami – hiába, látszott a sokévi kihagyás – csupán másodszori nekibuzdulásra sikerült neki.
A végén azért kiderült, hogy Tomcat csupán egy, az igazihoz megszólalásig hasonlító játékfegyvert vitt be a stúdióba. Az ál-Kalasnyikov csak ránézésre volt olyan, mint az eredeti, valójában nem lehet lőni vele, ily módon emberéletek kioltására sem alkalmas.
Van, akit bizonyára megnyugtat, hogy a tévék stúdióiban egyelőre csak játékfegyverrel szabad hadonászni, és hülyeségeket mondani. (A vállról indítható rakétákat, és a póló alól kikandikáló atombombákat a bejáratnál nyilván elveszik a rendészek). Nem is a játékfegyver volt az igazi botrány, hanem a verbálisan virulens Tomcat, aki a műsorvezetőnek arra a kérdésére, hogy mi lesz március 15-én, azt válaszolta, hogy majd lesznek provokátorok minden oldalon – a futballhuligánok és néhány baromarcú rendőr majd szépen egymásra támad.
Mindez csak játék, gondolhatnánk, nem kell komolyan venni, lám, még a géppisztolyt is műanyagból készítették. Ám jó, ha tudjuk, vannak helyzetek, amikor még a legveszélytelenebbnek látszó játék is veszélyes lehet. És az ilyen, az emberi tisztességet fenyegető, a többségi társadalom nyugalmát lerombolni szándékozó játékokban egy magára adó televíziónak nem szabadna részt vennie.
Mert azt már megszoktuk, hogy egyes tévéállomások szerződéses viszonyban vannak a nevesebb elmeintézetek zárt osztályaival – utóbbiak, némi készpénzért, vagy hirdetésért cserébe, időnként ápoltakat bocsátanak a műsorkészítők rendelkezésére. Az ily módon átmenetileg szabadon engedett elmeháborodottak aztán meg is hálálják a velük való törődést: ellentétben évtizedekkel korábban élt társaikkal, ők nem Napóleonnak, hanem énekesnek, médiaszemélyiségnek, vagy, uram bocsá’, politikusnak képzelik magukat.
Ami önmagában még nem lenne baj: virágozzék ezer virág, tóduljon a stúdióba ezer és ezer Tünci, Csaba, Tomi, Győzike és Anettka, BB Senki és VV Nulla - aki nem akarja, ne nézze őket.
De Tomcatet, Toroczkait, Satut, Debilt és hasonló kaliberű társaikat a stúdióba ráncigálni, több mint hiba: bűn. Mégpedig azért, mert bár először furának és különösnek tartjuk ezeket a finoman fogalmazva, érdekes véleményeket képviselő embereket, ám ha nem vigyázunk, idővel megszokjuk őket. És hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ők is valakik, s hogy amit mondanak, abban van valami.
Nem tudom, a mai újságíró iskolákban a műfajok oktatása és némi stílustanok ismertetése mellett tanítanak-e szerkesztést is? És ha igen – erre a szintén a Klubhálón publikáló kiváló médiatanár, Zöldi László tudna válaszolni – akkor kötelező-e részt venni ezeken a tanórákon? S ha erre is igen a válasz, akkor már csak azt kell megkérdeznünk: vajon akik a szerkesztést tanítják, azt is elmagyarázzák-e tanítványaiknak, hogy a meghívott vendégeket helyi értékükön kell kezelni? Van-e olyan szakmai alapvetés, hogy csak olyan szerkesztő kaphatna bizonyítványt – és ily módon műsorkészítési jogosultságot - aki képes különbséget tenni a Tomcatek és a – kedvelt, vagy nem kedvelt - valódi közszereplők között?
(Cikkeimnek az a része, mely túlnyomónak mondható, elolvasható a Klubhálón (http://www.klubhalo.hu), a Metro újságban (http://www.metro.hu), valamint az Amerikai Magyar Népszava Szabadságban (http://www.nepszava.com)