A Napló szerkesztői ugyanis azt kérdezték a nézőktől, hogy szigorítanák-e a rendőrökre támadók büntetését? Morvai Krisztina és társai bizonyára már ezzel a magunkfajta kérdésfeltevéssel sem értenének egyet, hiszen szerintük nyilván azt kellett volna kérdezni, hogy miként tudja a magyar nemzet elviselni a brutális rendőrállam parttalan tobzódását? Mindegy, nem ez volt a kérdés, a nézők pedig, nyilván nehéz szívvel, de arra válaszoltak, amit kérdeztek tőlük.

Nem kívánnám tovább csigázni az olvasó idegrendszerét: a válaszolók több mint 90 százaléka igennel válaszolt a feltett kérdésre. Vagyis, bármennyire sajnálatos, vannak emberek ebben az országban, akik nem szeretik, ha az ő nyugalmuk megzavarása érdekében mindenféle népek a rendőrökre támadnak, autókat gyújtanak fel, és kétes emlékű zászlók alatt olyan táblákat cipelnek magukkal, amelyekre előzőleg mindenféle szörnyűséges időket idéző feliratokat pingáltak.

És – ezek szerint legalábbis -, azok sem tartoznak az új többséghez, akik a 2/A jelzésű úton reggelente munkába, vagy más úti cél irányába igyekeznek. Lehet, hogy néhányan közülük odatartoznának, de mégsem tartozhatnak oda, merthogy néhány kormányellenes hazafi, talán tucatnyian vannak, úgy értelmezi a véleménynyilvánítás és a gyülekezés szabadságát, hogy ezzel mások életét alaposan megnehezíti. Ezek a derék hazafiak úgy kívánják elérni a kormány lemondását, hogy reggelente elzárják a Vác felől Budapest irányába tartó út felét, ezzel hatalmas közlekedési káoszt, a munkába, vagy más úti cél irányába igyekvőknek pedig rengeteg kellemetlenséget okoznak. Ezt azonban nem szabad a szemükre hányni, mert nagyon érzékenyek, és könnyen megsértődnek: ha valaki nemtetszését fejezi ki ezzel a diktatórikus megnyilvánulással kapcsolatban, könnyen megkaphatja, hogy ő egy kommunista csökevény, egy stigma, a haladás ellensége, aki annyira gyűlöli a gyülekezés és a szólás szabadságát, hogy ha csak teheti, ráront a nemzetére.

Az útlezárásos riportot is a Naplóban mutatták be, ami nyilvánvalóan nem volt helyes választás. Inkább azt kellett volna bemutatni, hogy Gyurcsány hogyan lopja el az egész országot, s miként szállítja a Kóka egykori cégétől bérelt kamionokon a saját kertjébe, hogy odategye a többi, már korábban ellopott országok mellé.

De a tévések vasárnap este nem Gyurcsány által ellopott országokat mutatták, hanem azokat az autósokat, akik nem voltak hajlandók belenyugodni abba, hogy a forradalom áldozatokkal jár, és nehezményezték, hogy hiába indulnak el időben, mégis elkésnek a munkahelyükről. S miután a munkahelyi főnökök az esetek többségében nem fogadják el igazolásként, hogy kitört a forradalom, a kirúgással fenyegetett munkavállalók mindenféle válogatott szitkokat vágtak a hazafiasan gondolkodó útlezárók fejéhez.

Ebből is látszik, hogy sok még a tennivaló: a kommunisták negyvenévi országlása mégsem múlt el nyomtalanul, a magyar nép sajnálatos módon még mindig többre értékeli, hogyha autójával közlekedni tud, mint azt, ha nemzeti alapon egyhelyben toporog és elkésik a munkahelyéről.

Két alakot szabad szemmel is láthattunk a felvételeken: sárgás-zöld észrevehetőségi mellényben, a szájukhoz emelt ugafonnal irányították a forgalmat. Egyiküknek bot is volt a kezében, azzal hadonászott, mint egy rosszul kiképzett önkéntes rendőr, s ha valamelyik autós meg merészelte kérdezni, vajon milyen alapon korlátozza mások közlekedéshez való jogait, akkor odahívta a társát, hogy fényképezze le az illetőt. Sőt, a megtévedt ellenforradalmárnak még a rendszámát is megörökítették – a forradalomnak nemcsak eszmékre, de adatokra is szüksége van.

Hogy ezek a felvételek később hova kerülnek, arról halványlila segédfogalmunk sincs, talán van valahol egy szupertitkos Demokrácia Központ, ahol a renitens polgárokról mindent számon tartanak. És azt sem tudhatjuk, hogyan vélekedik az adatvédelmi biztos erről az eljárásról, bár ahogy a megnyilatkozásait ismerjük, biztosan azt mondaná, hogy közterületen mindenki azt fényképez le, aki akar. És ebben talán igaza is van, bár, hogy az alkalmi fotográfusok milyen szándékkal örökítik meg embertársaikat, az talán mégis megérne egy misét. Mint ahogyan azt is szóvá lehetne tenni, hogy a két, zöld-sárga észrevehetőségi mellényben pompázó hazafi miért nem viselt semmiféle azonosító jelzést? Ennek híján ugyanis csak annyit lehet tudni róluk, hogy igen faragatlanok, és hogy sötétedés után nem szívesen találkoznánk velük egy elhagyatott sikátorban.

Mentségükre legyen mondva, hogy csak a nekik dudáló, elégedetlenkedő autósokkal szemben helyeztek kilátásba fizikai erőszakot, az őket kérdező tévésekkel majdhogynem emberi hangot ütöttek meg. Arra a kérdésre például, hogy meddig fogják lezárni az utakat, nem azt válaszolták, hogy mennyé’ te a kurva anyádba, hanem hogy addig, amíg a kormány le nem mond.

Szép kilátások, az biztos. Ha a Napló szerkesztői egy hét múlva azt kérdeznék a nézőktől, örülnek-e annak, hogy rossz modorú, magukat forradalmároknak nevező bajkeverők miatt nem tudnak eljutni oda, ahova szeretnének, a választ előre borítékolni lehetne.

Az új többség valószínűleg megint kisebbségben maradna.

(Cikkeimnek az a része, mely túlnyomónak mondható, elolvasható a Klubhálón (http://www.klubhalo.hu), a Metro újságban (http://www.metro.hu), valamint az Amerikai Magyar Népszava Szabadságban (http://www.nepszava.com)