Riasztó hírek jönnek mindenhonnan, egyre több helyen üti fel fejét a szörnyű kór. Bennünket, magyarokat persze nem elsősorban a maszkos mexikóiak érdekelnek - megnézzük persze őket a tévében, és szívesen borzongunk, de a messzi távoli tájak történései csak kis mértékben töltenek el bennünket aggodalommal. Minket magyarokat ugyanis az érdekel, ami mifelénk zajlik, és meg kell mondanunk, a helyzet nálunk is fokozódik. Egyre több helyen látjuk és halljuk a betegségre utaló jeleket, szokjuk az illetlen szavakat és kifejezéseket, próbálunk együtt élni a nekünk nem tetsző jelenségekkel.

Legutóbb a budai Várban tűntek fel a barna kór jelei, s mindenki a rendőrségre mutogat, hogy miért nem lépett fel a veszélyes kór hordozói ellen.Persze, ha fellépnek, akkor meg az lett volna a baj, hogy szétzavartak egy amúgy békés, a légynek sem ártó rendezvényt.

S való igaz, a barna kór járványa egyelőre viszonylag békésen terjed: nem törik be a nekik nem tetsző tulajdonosok boltjainak kirakatait, a Hollán Ernő utcai kis rendbontás kivételnek tekinthető, amely ugye, mint tudjuk, csak erősíti a szabályt.

Terjed hát a járvány Magyarországon, s bár úgy általában, s főként a maga módján, mindenki mindent elkövet, ez úgy látszik kevés. Mindenkinél és mindennél valamivel több kellene, jelesül, konkrét embereknek kellene konkrétumokat mondaniuk az ügyben, nem pedig, sunyin hallgatva véleményszabadságnak álcázni azt, amiről jól tudjuk, hogy nem az.

A Jobbik nevű náci-közeli párt hamarosan harmadik erővé válik, ha már most nem lett azzá: a legújabb felmérések szerint másfél hónap múlva képviselője lesz az Európa Parlamentben. Ez -, ha a helyzet nem lenne szomorú -, akár mulattató is lehetne: egy olyan párt igyekszik Európába, amely ellenzi az európai országok együttműködését, sőt, ellene van mindennek, amit az utóbbi néhány évszázadban európai kultúrának szokás nevezni.

De ez legyen az ő bajuk, ezzel az identitászavarral küzdjenek meg az ő pszichológusaik. A mi bajunk ezzel az, hogy megint hírünket viszik a világba, megint nácik lesznek majd a magyarok a nagyvilág szemében, s hiába tudjuk, hogy nem vagyunk azok, ha mindig lesz néhány honfitársunk, akiket nem érdekel, hogy mit gondolnak rólunk mások.

Volt már ilyen hetvenvalahány évvel ezelőtt. Persze, legyinthetünk erre, hogy ez nem ma volt, mondhatjuk, hogy ma nem olyan időket élünk. Mert akkoriban is legyintettek, mert akkoriban is azt gondolták, hogy nem olyan időket élnek. Aztán kiderült, hogy dehogynem. Ám mire rájöttek, hogy Európa közepén is minden megtörténhet, már csukódtak is vagonajtók. (És hiába mondja a Vezénylő Tábornok, hogy majd ad két pofont a Magyar Gárdának, s hazazavarja őket – arra neki sincs receptje, ha két pofonra négy pofon lesz a válasz.)

A kór persze máshol is fenyeget, küzdenek is ellene, ahogy tudnak. Ausztriában éppen egy nappal ezelőtt kapott első fokon öt év letöltendő börtönt a holokausztot tagadó Gerd Honsik, s ne legyenek kétségeink, arrafelé másodfokon is hasonló ítélet várható. Nálunk idehaza egyelőre nem kell ilyen és ehhez hasonló bírósági végzésektől tartaniuk az ügyeletes rasszistáknak - hiába terjesztik most az országgyűlés elé a holokauszt tagadását büntető törvényt. Ha el is fogadnák, biztosan akad majd jogi háttérrel bíró honfitárs, aki megtámadja az alkotmánybíróság előtt, vagy magas rangú közjogi méltóság, aki normakontrollt kér a legfőbb taláros testülettől.

Normális ember tényleg nem gondolhatja, hogy mindent törvénnyel kell szabályozni. De vannak helyzetek, amikor nincs más lehetőség. A széplelkek, akik egyébiránt utálják a rasszistákat, azt mondják, hogy nem szabadna törvénnyel szabályozni a gyűlöletbeszéd terjedését, sem a holokauszt tagadásába álcázott hétköznapi fasizmust. És tényleg, mennyivel elegánsabb lett volna, ha annak idején néhány szelíd, széplelkű ember, mondjuk a Társaság a Szabadságjogokért nevű szervezet képviseletében odaállt volna Hitler elé. Hogy nézze Hitler úr, amit Ön csinál, az messzemenően antidemokratikus, legyen szíves felhagyni ezzel a tevékenységgel, mert a művelt világ értékrendjébe az Önéhez hasonló viselkedés csak nehezen, sőt, megkockáztatjuk, egyáltalán nem illeszthető bele.

És ettől a végeláthatatlan erkölcsi magasságtól a Hitler nevű ember elszégyelli magát, hirtelen megjavul, és odáig fajul, hogy felhagy a zsidó emberek számára káros népirtással.

Egyelőre, jobb híján, nincs mit tennünk. Szólunk, ameddig lehet, s közben növekvő aggodalommal figyeljük a Mexikóból és máshonnan érkező híreket. Már száznál is több áldozatot szedett a járvány. Szerencsére mi nem ott, hanem Európában élünk. Nálunk nem az van, ami máshol.

Nálunk csak az van, ami errefelé lenni szokott.

A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata