A messzemenőkig egyetértek azzal, hogy az állam szerződést kössön a hallgatókkal, vagyis, a manapság használatos kifejezéssel, röghöz kösse őket. Pontosabban, a hazához, ahogyan azt az újonnan kinevezett államtitkár kioktatás gyanánt mondta a parlamentben a volt oktatási miniszternek.

Teljesen életszerű ugyanis, hogy az emberi viszonyokat szerződésben rögzítsék. Ha a házasságokat, amelyek köztudottan az égben köttetnek, lehet a földön fogalmazott szövegekkel szabályozni, miért ne köthetne szerződést az állam is a felsőoktatásban résztvevőkkel.

Nincs ebben semmi rossz, tényleg hasznos, ha mindenki tudja, hogy mit vár el az állam attól, aki tandíj nélkül szeretne tanulni valamelyik egyetemen, vagy főiskolán.

Majdnem minden benne van az internetről már letölthető szerződésben, csupán a lényeg az, ami hiányzik belőle. (De az nagyon: valamirevaló bíróság bizonyára semmissé nyilvánítana egy ilyen szerződést, ha odáig jutnának a felek.)

Merthogy, a mívesnek nem nevezhető szöveg csupán az egyik fél, jelesül a hallgatók kötelességeit rögzíti. Hogy nekik mit kell tenniük a diploma megszerzését követően, hány évig kell Magyarországon dolgozniuk.

Az, hogy az államnak is lennének teendői, valamiért kimaradt a tervezetből. Nyilván csak véletlenségből - szándékosságot még ha akarnék, sem mernék feltételezni az államról. Amúgy sem gondolnám, hogy bármit is szándékosan, netán előre megfontoltan, készakarva tennének: inkább csak sodorja őket az ár, és csupán a kapkodás, valamint a koncepció hiánya miatt van, hogy időnként bizarr és nemegyszer törvénytelennek minősülő megfogalmazások is belekerülnek a tervezeteikbe.

Mi az, ami hiányzik ebből a szerződésből? Például az, hogy az állam a beszedett tandíj ellenértékeként vállalja: magas színvonalon, a legkorszerűbb ismeretek alapján tanítja a vele szerződő diákokat. Használható, piacképes tudást ad a kezükbe, de nem csupán a szólamok szintjén, hanem a valóságban is. Vállalja továbbá, hogy tisztességesen megfizetett, egzisztenciális gondokkal nem küzdő tanárok adják át ismereteiket a jövő nemzedékének.

Garantálja, hogy a végzést követően a fiatal diplomásoknak állást, munkalehetőséget biztosít Magyarországon. Nem megalázó, senkinek sem jó közmunkát, és nem olyan alacsony bért, amelyből legföljebb Zsiga Marcell Miskolc fideszes alpolgármestere tudna megélni. Vagy Pintér Sándor belügyminiszter, aki a havi 47 ezer forintos apanázsa mellé még egy kecskével is kiegészítené a mindennapi betevőt. De még a szintén Fidesz-közeli Parragh Lászlónál - aki egy emlékezetes megszólalásában gombázásra buzdította a magyarokat - is több pénzt adna az itthon maradó diplomásoknak.

Nem muszáj egymillió munkahelyet ígérni, elég lenne annyit létrehozni, amennyi ahhoz szükséges, hogy aki akar, dolgozhasson.

És azt is írásban kellene rögzíteni, hogy az állam, valamint annak élcsapata Magyarországot nem viszi vissza a középkorba. Nem osztja meg az embereket, nem ugrasztja egymásnak őket, nem vív az ország számára előnytelen, ráadásul szánalmas és nevetséges szabadságharcot. Nem bontja le az alkotmányos rendet, nem hinti be sóval a jogállam hűlt helyét. (Nem nagy dolgok ezek, működő demokráciában például fel sem tűnnének senkinek.)

Szabad emberek szerződése ugyanis két fél akaratát rögzíti. Olyan felekét, akik kölcsönösen kötelezettségeket vállalnak - jogok és vélt vagy valós előnyök fejében.

Ezt kellene belátnia az államnak. S ha mindezeket garantálná, már nem is lenne szükség a hallgatói szerződésekre: a fiatalok anélkül is idehaza akarnának boldogulni.