Magyarországot megszállták a tálibok. A vártnál gyorsabban és könnyebben foglalták el az ország nagy részét, alig volt ellenállás. Mára szinte minden az ő uralmuk alatt áll.

Elfoglalták a középületeket, az országgyűlést, a minisztériumokat, a parlamentet, bekebelezték a rendőrséget, az ügyészséget, megfegyelmezték a kezdetben még renitens alkotmánybíróságot.

Övék a törvény, akire rámutatnak, azt máglyára küldik, mert bűnös.

Övék a kultúra, a tájékoztatás, a hatalom.

A még kialakulóban lévő, gyenge demokrácia jóra, rosszra egyaránt kapható polgárai gyanútlanok voltak, a szükségesnél kevésbé éberek. Elhitték, hogy a XXI. században, az Európai Unió egyik tagországában ez nem történhet meg.

Aztán nem kellett hozzá sok idő, hogy a saját bőrükön tapasztalják: ami megtörténhet, az többnyire meg is történik.

Még 2010 elején is voltak olyan, a tálibokkal amúgy távolról sem rokonszenvező politikai elemzők és más értelmiségiek, akik okos dolgozataikban arról értekeztek, hogy nem is baj, ha a tálibok kétharmadot kapnak. Legalább lesz végre egy erő, amelyik zavartalanul végrehajthatja a programját.

Csakhogy, a táliboknak nem volt programjuk. Lehetett volna, mert volt rá „elmúlt nyolc évük”, hogy kitalálják, mit is akarnak kezdeni a gazdasággal, az oktatással, az egészségüggyel, a sporttal, a kultúrával.

Röviden: Magyarországgal.

Ám ők, ehelyett „mindössze” azon agyaltak, miként lehet a hatalmat megszerezni, majd megtartani – az idők végezetéig, s ha lehet, még azon is túl.

Mára övék lett az ország. Ők mondják meg, mi a jó, és mi az, ami nem. Hogy mikor szabad vásárolni, és mikor kezdődik egy ember élete.

Újabban már a szavainkat is kisajátítják: megmondják, hogy mely kifejezések használhatók a kommunikációban, és mi az, amit kerülni kell. Szegénység nincs, csak rászorultság, a stadion helyett pedig fedett sportlétesítmény írandó.

A magyar tálibok szótárában a félretájékoztatás a hír, az elhallgatás az információ, a csúsztatást pedig kommunikációnak nevezik.

Hazudni nem szégyen, hanem érdem, mert az ő világukban a hazugság az igazság.

Megmásították a múltat, elhazudták a jelent, lenyúlták a jövőt.

A magyar tálibok azért lehetnek ennyire sikeresek, mert ismernek bennünket. Tudják, hogy milyenek vagyunk, belelátnak a lelkünkbe. Kihasználják, hogy szeretjük magunkat jobbnak látni, mint amilyenek valójában vagyunk. Okosabbnak, tisztességesebbnek.

A mi kis hétköznapi hazugságainkra építik a saját hazugságaikat. Befogadónak hazudjuk magunkat, miközben feljelentünk, ha idegent látunk a vonaton. Szabadságot szerető népnek, miközben a lojalitás szabadságát szeretjük.

Azt szeretjük, ha egy nagy, gondoskodó állam van a fejünk fölött. Olyan hatalom, amelyik nem csak gondoskodik rólunk, de gondolkodik is helyettünk. Megmondja, hogy mikor vagyunk jók, és mi az, amiért szégyellnünk kell magunkat. Mikor vagyunk szerető szülők, jó apák és anyák. Egyáltalán: mikor vagyunk család.

Mikor vagyunk jó polgárai a honnak, és mikor hazaárulók.

A magyar tálibok az egyszínűséget szeretik: a szürke számtalan árnyalatát.

Csak a saját vicceiket értik, a másokét nem szeretik.

Jaj annak, aki nem a saját lábán áll.

Aki nincs velük, az nincs.