Szórakozásból verik szét a várost
Mondjuk én mindjárt sejtettem, hogy nem pusztán gyűlöletből megy ez az egész. Ennyi gyülölködés nem szorulhat a magyar emberekbe, nem arról...
Mondjuk én mindjárt sejtettem, hogy nem pusztán gyűlöletből megy ez az egész. Ennyi gyülölködés nem szorulhat a magyar emberekbe, nem arról vagyunk ismertek a nagyvilágban.
Jó, nem makulátlan a hírünk, mindenki hallotta már a sok helyütt terjedő mondást, miszerint ha egy magyar mögötted megy be a forgóajtón, akkor biztos lehetsz benne, hogy előtted jön majd ki onnan.
De azért mégiscsak jó, hogy – Örkénnyel szólva – a legmerészebb álmaink is megvalósulhatnak. Egy főrendőr nyilatkozta a legnagyobb példányszámú politikai napilapban – az egyszerűség, valamint a tények kedvéért nevezzük Népszabadságnak az újságot –, hogy sokan nem is politikai okokból, vagy teszem azt, gyűlöletből mennek ki az utcára randalírozni. Ha ezer évig élek akkor sem találtam volna magamtól, miért hergelik fel magukat az utcai harcosok: ezek az emberszabású lények ma már szórakozásnak tekintik, hogy lebontják a fél várost, és közben félelemmel töltenek el másokat.
Volt idő, amikor még más fogalmaink voltak a szórakozásról, ami persze nem azt jelenti, hogy azok az idők jobbak voltak. Ilyet akkor sem mondanék, ha így gondolnám,és különben se legyünk igazságtalanok: a világ változik, ami tegnap még jó volt, haladó és korszerű, az már szánalmas és korszerűtlen.
Tegnap még Leninért szorítottunk, ma meg már, tudjuk, ott sem volt a Téli Palotánál. És Ságvári Endre régi dicsősége is a múlté már: nem is oly rég még 32 neve volt – ma meg egy MDF-es üvegfúvó letakarja Debrecenben az emléktábláját.
Az említett főrendőr elmondta, hogy a randalírozók nem mind helyi lakosok, sokan közülük vidékről jönnek Budapestre, egy kis városnézéssel egybekötött hangoskodásra. Nem vicc ez, nem is túlzás, a kijelentés alátámasztására még egy példát is említett a főrendőr.
A tavalyi melegtüntetésre egy négytagú család autóval érkezett a fővárosba - ahogyan az szokás, apu, anyu, két gyerek. Valahol leparkoltak, s elindultak a várost megtekinteni - kiki érdeklődése szerint. Anyu a két gyerekkel az Állatkertbe – arról sajnos nincs értesülés, hogy a fókát nézték-e meg előbb, vagy a szibériai tigrist – apu meg ment az utcára dobálni és randalírozni. Erre úgy derült fény, hogy valószínűleg kissé túllőtt a célon (szó szerint is), ezért egy rövid időre bevitték a rendőrségre. Ott aztán hősünk ráébredt, hogy valamit nagyon elrontott: nem arra jött rá, hogy netán valami rosszat tett, és hogy a kukák felgyújtása nem is annyira jó ötlet, mint amilyennek elsőre látszik. A valóság még ennél is sokkal kijózanítóbb volt: hősünk azt észlelte, hogy miközben ő a Magyar Köztársaság rendőrségének a vendégszeretét élvezi, nála maradt a család szállításra rendszeresített autó kulcsa.
Hála a rendfenntartó közegek emberségének, engedélyezték neki, hogy értesítse a családját, ám sajnálatos módon elkésett a telefonnal: anyu, miután nem találta urát a megbeszélt helyen, nagy mérgesen vonatra szállt a két gyerekkel, és a jól sikerült budapesti kirándulás után hazautaztak. (Azóta talán már békességben el is váltak, bár erről a rendőrségnek nincs tudomása).
Talán a szükségesnél részletebben taglaltam ezt az esetet, de szerintem nem volt hiábavaló. Már csak a tanulságok miatt is: mert most már legalább tudjuk, hogy nem az elvakult gyűlölet vezérli az utcai harcosokat, épp ellenkezőleg: egy családi szórakozás része ez a mostanában igen divatos, bár a főváros állaga szempontjából nem igazán hasznos tevékenység.
Nekünk, régimódi demokratáknak, lehet, hogy ez furcsa, de ettől még alapjában véve lehet jó dolog.A család ugyanis mindennél fontosabb, ezt még valószínűleg Semjén Zsolt úr pártja sem vitatja.
És a többiek, a megdobáltak, leköpöttek, lezsidózottak számára sem mindegy, hogy – szemben azzal, ahogyan eddig gondoltuk - nem csürhéről, de még csak nem is csőcselékről van szó a randalírozók esetében. Hanem kikapcsolódásra vágyó, derék, többségükben vidéki emberekről.
Ez azért mindenképpen megnyugtató és örülök, hogy még ennyi év után is sikerült tanulnom valamit. Ezentúl, ha tehetem, másként nézem majd a világot. Ha meglátok egy utcakővel dobáló illetőt, nem az jut majd az eszembe róla, ami eddig, vagyis, hogy jó lenne az ilyen agyatlan barmot mielőbb rács mögött tudni. Hanem egy szép magyar családot is vízionálok mellé, szentéletű, templombajárós feleséget, két kis gyereket, akik, - miközben apuka a demokratikus jogaival élve dobál, zsidózik és tör, meg zúz -, valamelyik közeli múzeumban múlatják az időt. És csak reménykedni tudok, hogy apukát nem fogják le a rendőrök, vagy ha igen, a gyorsan ítélő bíróságok nem változtatnak a jól bevált szokásokon, és a család fejét az eddigi gyakorlathoz hasonlóan nagyon hamar elengedik.
Különben még az a szégyen is megeshet, hogy a családnak vonattal kelle hazautaznia.
A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata
