Ki tudja miért, talán a kormány tévesztette meg őket, de tény, hogy olyan gyér számban gyülekeztek a kommunizmus áldozataira emlékezők, hogy még Rákay Kétmillióanvagyunk Filip fejszámoló művésznek sem sikerült volna egy tízezerrel osztható egész számot megsaccolni.

Kevesen vagyunk, ráadásul nem is elegen - mondhatták volna a szervezők, ha lett volna bennük humorérzék, ami magyar embernek, mint tudjuk, régóta sajátja. Ezen a csöppet sem vidám vasárnapon a magyar embernek azonban nem volt kedve viccelődni. A magyar ember komor tekintettel nézett maga elé, rosszkedvűen húzta össze magán a jövőképét, és szidta azokat, akiket ilyen alkalmakkor szidni szokás. Az első ismertebb beszélő, Schmidt Mária, a Terror Háta igazgatója nagy változáson esett át az elmúlt hetekben. Egy hónappal ezelőtt, még a nemzet elsőszámú közellenségét tisztelhettük benne, merthogy ellene fordult a mi hős vezérünknek, Orbán elvtársnak. Pártot alapít a Schmidt Mária, írta az ötvenes évek dicsőséges napjait idéző hangvételben a Magyar Nemzetnek becézett nyomdaipari termékben egy Horváth Zsolt álnéven alkotó Orbán-közeli hírforrás.

Valószínűleg igaza volt, de ez sosem fog kiderülni. Schmidt Máriát, emlékszünk ugye, a Magyar Nemzet egy hónappal ezelőtt még nagytőkésként mutatta be a nagyérdemű olvasóközönségnek. Ami, valóságos szitokszónak számít a Fideszben. Ez az a párt ugyanis, ahol még Thürmeréknél is jobban gyűlölik a tőkét – igaz, csak abban az esetben, ha ez a tőke nem náluk, hanem másoknál van. Ha nem csal az emlékezetünk, utoljára Rákosi Mátyásnak volt ennyire lesújtó véleménye a nagytőkéről, mint most Orbán elvtársnak. Pedig Orbán elvtárs is nagytőkés! Kéretik nem elfelejteni a svábhegyi villát, a felcsúti birtokot, a szépen jövedelmező bányákat - csak hát ott van a kutya elásva, hogy nem akkora nagy tőkés ő, mint például Gyurcsány, vagy Kóka.

Mindezt még tovább tetézi egy másik probléma: nevezetesen, hogy míg az előbbiek vállalkozásaik révén szerezték a vagyont, Orbán elvtársnak soha életében semmiféle polgári foglalkozása nem volt. Az ő jövedelme sajnálatos módon kizárólag politikai szerepvállalásaiból keletkezett, amely, mint tudjuk, legalábbis necces, és jobb demokráciákban simán kiveri a biztosítékot.

A nagytőkésből hirtelen történésszé visszavedlett Schmidt Mária egyébként nem saját jó szántából mondott beszédet. Ide a rozsdás bökőt, hogy ezen a barátságtalan február végi vasárnapon Magyarország egyik leggazdagabb asszonyának lett volna jobb elfoglaltsága! Schmidt Mária anyagilag eléggé jól van eleresztve, benne van az első százban, és a gazdag emberek, mint tudjuk, számos jobb programot ismernek annál, minthogy csontig hatoló hidegben felállított emelvényen hétköznapi kis kommunizmusokról elmélkedjenek.

Korábban Pokornit sem sorolták a fideszes héják közé, ám ezúttal neki is beszélnie kellett. Most nem tudott betegnek lenni, mint a kordonbontáskor, a tantó (sic!) bácsi megüzente neki, hogy gyógyuljon fel, különben mindenféle kellemetlenségek érik. Pokornit tavaly, szintén a Magyar Nemzetben, egy ugyancsak álnéven író szerző azzal vádolta, hogy birodalmat épít Orbán ellen. Zolika akkor néhány kisebb nyaklevessel megúszta, mindössze annyi kellett, hogy biztosítsa a tantó (sic!) bácsit örök és megbonthatatlan hűségéről. Így azután több cikk nem is jelent meg vele kapcsolatban, pedig a Magyar Nemzet íróasztalfiókjaiban bizonyára akadt volna még pár vaskos folytatás.

Pokorni most olyan kemény beszédet mondott, amelyről egy retardált napközis is megállapíthatta, mennyire távol áll az ő visszafogott, halk stílusától. A túlélés azonban nagy úr, a forradalomnak nem hősi halottakra, hanem hétköznapi túlélőkre van szüksége. És Zolika nem buta fiú, magától is rájött egy alapvető igazságra, amit például Deutsch-Für Tamás csak számos kellemetlenség árán tudott elsajátítani: arra, hogyha értelmetlenül kitöri a nyakát, mehet orvoshoz. Ahol, mint tudjuk, népnyúzásból kifolyólag háromszáz forintot kell fizetni, és a doktor csak ezután fogja megkérdezni, hogy tulajdonképpen mije fáj a kedves betegnek?

Nem lehetett könnyű Pokorninak vérgőzös beszédet mondani, sok gyakorlás kellett hozzá, türelem és szakmai segítség. Valószínűleg tükör előtt gyakorolta a szájtépést, baráti társaságban csiszoltak az ökölrázásán, talán még maga Orbán elvtárs is igazított rajta, hogy hitelesebben tudja hergelni magát.

Egyedül Szájer szónok úr hozta a formáját. Igaz, a kordonbontáshoz használatos eszközök – úgymint a Fidesz munkástagozatától szocialista megőrzésre átvett csavarkulcs – ezúttal nem voltak nála, de szabad szemmel is jól kivehető volt, hogy elszántsága csöppet sem kopott. A vak is láthatta, ha mutatnak neki egy korlátot, azt ő gondolkodás nélkül, egy pillanat alatt lebontja.

Összességében jó lehetett polgárnak lenni a Terror Háza előtt ezen a február végi vasárnapon. Talán egy kis kődobálás elkelt volna, de ne legyünk telhetetlenek: már csak alig néhányat kell aludnunk, és mindennek eljön az ideje.

(Cikkeimnek az a része, mely túlnyomónak mondható, elolvasható a Klubhálón (http://www.klubhalo.hu), a Metro újságban (http://www.metro.hu), valamint az Amerikai Magyar Népszava Szabadságban (http://www.nepszava.com)