Sziliről vagy jót, vagy...
Szili Katalinról már sokszor szerettem volna írni, de még soha nem mertem. Nem fenyegetett meg senki, amúgy sem vagyok ijedős, ám Szilivel az a...
Szili Katalinról már sokszor szerettem volna írni, de még soha nem mertem. Nem fenyegetett meg senki, amúgy sem vagyok ijedős, ám Szilivel az a helyzet, hogy őt – ellentétben más politikusokkal – személyesen is ismerem.
Nem tudom, más közírók hogy vannak azokkal az alanyaikkal, akiket ismernek. Ha egy távoli magyar követség kertjében, egy pohár vörösbor társaságában kedélyesen elbeszélgetnek, másnap, vagy néhány hét múlva megírják-e az illetőről, hogy politikai analfabéta?
Félreértés ne essék, most nem Sziliről írok, hanem arról, hogy idáig miért nem írtam róla. Például azért, mert az országgyűlés elnöke – régi párttársainak: a Kati -, volt oly kedves és 2005 októberében Santiagóban megnyitotta a feleségem karikatúra kiállítását. Az ünnepi eseményen én is ott voltam, sőt, később a követség kertjében rendezett fogadáson is volt szerencsém megjelenni.
Szili Katalin persze nem kifejezetten abból a célból utazott Santiagóba, hogy egy Szűcs Édua nevű magyar karikaturista kiállítását megnyissa. A magyar országgyűlés elnöke egy parlamenti delegáció élén vizitálta körbe a dél-amerikai országokat – másnap, ha jól emlékszem, már utaztak is tovább Peruba.
Az esti program viszont nagyon kellemes volt - kissé felületes, ám nem minden alapot nélkülöző benyomásaim alapján azt mondhatom, hogy Szili Katalin igen kedves, barátságos ember.
Ha nem politikus lenne, hanem csupán egy szimpatikus hölgy a társasházunk második emeletéről, akár örülhetnénk is, hogy gyakran találkozunk. Szerintem hetente többször is megsimogatná kicsi, fehér kutyánk imádnivaló buksiját, és minden alkalommal egy-egy falatka finomságot is juttatna neki.
Kérdés persze, hogy ezek az átlagember esetében vonzó tulajdonságok alkalmassá tesznek-e bárkit arra, hogy egy országnak a meghatározó politikusa akarjon lenni? Akinek, hiába tagadja, miniszterelnöki, majd nem sokkal ezután, államfői ambíciói voltak.
Néhány hónappal voltunk csak túl a nem túl felemelő, „vakondokos” köztársasági elnökválasztáson, és talán, ha egy pohárral több vörösbort iszom, mertem volna annyira udvariatlan lenni, hogy megkérdezzem tőle: miben bízott? Kik, és mivel bíztatták?
Miért viselkedett úgy, mint egy önfejű kisgyerek? Aki, hiába óvták a tapasztaltabbak, hogy ne hajoljon ki az ablakon, mert kiesik, mégis kihajolt. És úgy esett ki, hogy mások is vele zuhantak.
Akinek hiába mondták, hogy ne játsszon a gyufával, mégis játszott vele. Le is égett a (tisztelt) ház.
Talán mégis meg kellett volna kérdeznem. Hátha kiderült volna az, amire még ma sem ismerjük a választ: hogy vak volt, vagy „csupán” bátor?
A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata
