A kérdésnek normális üzemmenetben nem lenne értelme. Magyarok vagyunk, vagy mi a szösz? Ki mást szeretnénk, ha nem a saját aranylábúinkat?

Csakhogy mifelénk már régóta nincs normális üzemmenet. Ebben az országban semmi nem az, aminek látszik, hanem az, aminek mondják. A szavak mást jelentenek, mint néhány évvel korábban.

Úgyhogy a kérdés mégiscsak jogos.

Úgy kezdődött, hogy a fülkeforradalom hajnalán, midőn népünk az ő Kedves Vezetőjének bölcs iránymutatásával oxigénmaszk nélkül hágott fel a csúcsra, hogy ott, a korábban elérhetetlennek tűnő magasságokban, közös megegyezéssel létre hozza a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, melyet azután a Kedves Vezető hallgatólagos egyetértésével a későbbiekben NER-nek becézett, azt mondta a futballt kedvelő miniszterelnök a magyar labdarúgó válogatottról: most végre szerethető csapatunk van.

Értettük, hogy miért mondja ezt, csak nem szerettük érteni. Mert a korábbi magyar válogatottak is a mieink voltak, vagyis, épp annyira szerethetők, vagy nem szerethetők, mint azok, amelyet most a NER keretében szeretnünk kell.

A Gyurcsány és Bajnai kormányok vezette világban is a miénk volt a magyar futball. Minden botladozásával, bénázásával együtt. Miénk volt Horn Gyula csapata éppúgy, mint Orbán Viktor első kormányának válogatottja, amelyről akkor még, lehet, csak feledékenységből, nem mondta senki, hogy szeretni való csapat. Pedig az volt, sőt, már korábban is szerethető csapataink voltak. Hiába, hogy Kádár János volt az első titkár, 1986-ban kijutott a válogatottunk a világbajnokságra – mindezidáig utoljára. Lehet azt mondani, hogy Kádár János és rendszere akkortájt már a végét járta, de ezt akkor még nem tudta senki, úgyhogy Kádár válogatottja is a miénk volt. Sőt - és most & itt tessék egy nagyon nagy levegőt venni - az Aranycsapat is szerethető volt. Tessék csak utánanézni, hogy ki volt akkor népünk bölcs vezére.

A magyar himnuszt játszották a meccsek előtt, és a két felsorakozott csapat közül a mieink voltak azok, amelyek piros-fehér-zöldben futottak ki a pályára. Nem csak akkor, amikor Orbán Viktor másodszor, majd harmadszor lett miniszterelnök.

Most, 2015-ben jó esélyünk van arra, hogy kijussunk az Európa-bajnokságra. Nem lett jobb a csapatunk, mint a korábbiak voltak, csak változtak a viszonyok. Az eddig 16 válogatott helyett 24 játszhat az Európa-bajnokság döntőjében, vagyis, míg az eddig több alkalommal is elért harmadik helyünk kiesést jelentett, idén először ezzel is tovább lehet menni. Szerencsés esetben közvetlenül, legjobb harmadikként, rosszabb esetben, valamelyik rivális legyőzősével, pótselejtezőn harcolva ki a továbbjutást.

Sorsunk – nem először a történelem során - mások kezében van. Ukránok, spanyolok, luxemburgiak, törökök, és kazahok, meg még ki tudja, ki mindenkitől függ minden.

Ez a mostani, a korábbiaknál csöppet sem jobb magyar válogatott nem azért szerethető, amiért a Kedves Vezető szeretné, ha szeretnénk. Nem azért, mert ez az ő csapata, hanem azért, mert a miénk. A magyar trikolór színeiben fut ki a gyepre 11 honfitársunk, és a magyar himnuszt játsszák a meccseik elején.

Függetlenül attól, hogy ki kormányoz, és ki a most miniszterelnök.

Ez még a szotyolázásnál is egyszerűbb, nem kell túltolni.

Hajráf Magyarország, hajráf magyarok!