Szép nő, jó autóban
Egy új esztendő nem csak arra jó, hogy az előző véget érjen. Pedig ennek is lehetne örülni, hiszen mostanában nehéz lenne olyan évre visszaemlékezni...
Egy új esztendő nem csak arra jó, hogy az előző véget érjen. Pedig ennek is lehetne örülni, hiszen mostanában nehéz lenne olyan évre visszaemlékezni, amelyet visszasírnánk. De még ennél is jobb az új évben, hogy tiszta lappal indul. Még nincs elrontva semmi, még minden megtörténhet – és mint tudjuk, majdnem minden meg is történik.
Jó helyről tudom, hogy amióta világ, a világ, a férfi két dologra vágyik: egy szép nőre és egy gazdagon felszerelt autóra. (A nőknél ez fordítva van: az autó legyen szép, a férfi pedig – kéretik nem félreérteni – gazdagon felszerelt).
Jó, az autó valamivel később jött a képbe, de gyermekkorunk fantasztikus könyveiből tudjuk, hogy álmodni már akkor is lehetett az autóról, amikor az még fel sem volt találva.
A nő meg ugye, mindig fel volt találva, álmodni sem kellett róla, legföljebb kellemes volt.
A nő kapcsolata az autóval nem mindig volt olyan egyértelmű, mint ma. A reklámszakma például már a kezdetek kezdetén felismerte, hogy a férfiember könnyebben nyúl a farzsebe felé – a teremtés koronája ott tartja a pénztárcáját - ha szép, szőke, kellőképpen dús keblű, hosszú combú és természetesen mindig mosolygó bombázók domborítanak az autókat kínáló hirdetéseken. (Idővel azután elterjedtek a hitelkártyák, nem kellett a farzsebben keresgélni a pénztárcákat, ám a szép nő és a szép autó viszonya, legalábbis, ami a hirdetéseket illeti, nem sokat változott.)
Talán hihetetlen, de a huszadik század húszas éveinek Budapestjén volt olyan színésznő a magyar fővárosban, aki nem reklámozta, hanem vezette az autót! Közepes képességű alsó tagozatosok a két kezükön meg tudnák számolni, hány úrvezető volt ekkoriban Budapesten, s közülük az egyik egy nő volt. Turay Ida mesélte egyszer, – ő az említett színésznő – hogy az autósok akkoriban személyesen ismerték egymást, ha pedig két négykerekű összetalálkozott – nem koccant – az utcán, sofőrjeik barátságosan integettek egymásnak, megálltak és hosszasan érdeklődtek a másik hogyléte felől.
Tetszik, nem tetszik – azért inkább tetszik –az emberiség valamivel nagyobbik fele nő.
Ezeknek a nőknek nemcsak férjük van, vagy élettársuk, de egyre inkább beleszólásuk is abba, hogy az erősebb nem milyen autót vegyen. A helyzetet tovább tetézi, hogy a nők újabban nem csupán kialakult ízlésvilággal, határozott elképzelésekkel, de sok esetben önálló egzisztenciával és ennek megfelelő anyagiakkal is bírnak. Talán hihetetlen, de így van: ma már sok esetben ők maguk is képesek arra, hogy autót vásároljanak! És hát az az idő is elmúlt, amikor a nők autóvásárlásának legfőbb szempontja az volt, hogy az újonnan beszerzett jármű jól menjen a kalapjukhoz.
Mondjuk ki nyíltan: a nők elkezdtek érteni az autóhoz (is)! Nem csoda, ha előbb-utóbb már nem érték be annyival, hogy a vezető mögött, vagy éppen a később anyósülésnek elkeresztelt ülésen gubbasszanak, és tevékenységük kimerüljön a vezetésbe való beleszólásban, vagy a sápítozásban. (Ne mennyé’ má’ olyan gyorsan, Béla!)
A nők vezetni kezdtek.
Ennek több előnye származott a férfiember számára. Először: ha kedve szottyant, ihatott alkoholt, tudta, bármennyire is elázik, lesz olyan, aki őt és autóját hazavezeti.
Másodszor: megszülettek a női vezetőkről szóló viccek és előítéletek.
A viccek előítéletesek voltak, az előítéletek pedig viccesek.
Azaz, sok igazságot tartalmaztak és még több igazságtalanságot.
Az egyik, talán leginkább elterjedt előítélet szerint a nők nem tudnak vezetni. A visszapillantó tükröt a frizurájuk igazítására, rúzsozásra, valamint sminkelésre használják, kint felejtik az indexet és nem képesek arra, hogy hátramenetben parkoljanak. (Egy durvább változat szerint azért nyitják ki az autó ajtaját, mert csak így tudják felkapcsolni a belső világítást.)
A férfiak egy darabig jól elvoltak a saját előítéleteikkel, s ha megtudták, hogy egy ismerős nő jogosítványt szerzett, soha nem hagyták ki a poént: merre szoktál vezetni, hadd tudjam, melyik utat kell elkerülnöm?
Azután egyszerre csak kiderült, hogy sok nő jobban vezet, mint sok férfi. (Persze, nem minden nő vezet jobban, mint a férfiak, csak azok a hölgyek, akik nem vezetnek rosszabbul.)
Ma már, ha a férfiember reggel munkába menet a forgalmi dugóba szorulva bosszankodik, s közben, unaloműzés gyanánt, körbepillant a környező autósokra, nem nehéz fölfedeznie, hogy a szomszédos kocsik volánjánál nagyrészt nők feszítenek.
Vörösek és szőkék, kiskosztümben és farmerban, hosszú körömmel és két gyerekkel a hátsó ülésen.
Jó rájuk nézni.
Főként azért, mert ha egy kicsit megerőltetjük a fantáziánkat, eszünkbe juthat róluk egy jó autó.
Az amerikai magyar Népszava Szabadság (www.nepszava.com) számára írt cikk írott változata
