Rosszabbul élünk, mint 20 éve. Nem én mondom ezt: mi mondjuk. Tíz magyarból hatan úgy gondolják, hogy Kádár idején jobb volt az életük. És nem csak azért, mert fiatalabbak voltunk, és könnyebb caplattunk fel gyalog a harmadikra. Meg a nyarak is nyarak voltak, télen pedig esett a hó. Tavasszal áradtak a folyók, ősszel érett a szőlő, és hajlott a vessző. A krumplileves pedig krumplileves volt.

Nemcsak nálunk van nosztalgia a valamikori szocialista viszonyok után. Mert most az van, akár bevalljuk magunknak, akár nem. Tízből hatan bevallották. Valamikor a kapitalizmus iránt élt bennünk félénk vágyakozás. Már szerettük a lángost, de a lángossütőt még nem. Mert neki nagy háza volt, és már akkor is megengedhetett magának egy sokunk számára elérhetetlennek tűnő, ma legföljebb középkategóriásnak számító autót.

Azt szerettük volna, ha nekünk is ilyen autónk lenne. Lett is, de ettől most nem vagyunk boldogabbak. Tízből hatan legalábbis azt mondjuk, hogy a legvidámabb barakkban jobb volt az élet, mint most, a legszomorúbb szabadságban. Amiben persze lehet valami. Például nosztalgia. De nemcsak az. Kádár idején ironikusan mondtuk egymásnak: szabad országban szabad ember azt csinál, amit szabad.

Ma azt is megtehetjük, amit nem lenne szabad. Például olyat, amivel mások nem értenek egyet. Amitől más emberek viszolyognak, tartanak tőle, mert rossz emlékeket ébreszt bennük. De ezt is szabad, sőt, gyakorlatilag minden mást is. Emlékezni is szabad. És nosztalgiázni. Mármint annak, akinek van kedve nosztalgiázni, és van mire emlékezni.

Időnként megpróbálom elhitetni a gyerekeimmel, hogy annak idején, az „átkosban“ nem volt minden annyira rossz, mint sokan mondják. És hogy annyira jó sem volt, mint ahogyan mások – ugyancsak sokan - állítják. Leendő örököseim udvariasan, némi távolságtartással hallgatják ezeket az elbeszéléseket a régi világról. Kedves, jól nevelt gyerekek. Annak idején én is így hallgattam a szüleim elbeszélését arról, milyen volt az élet a két világháború között. Hittem is, meg nem is. Hittem, mert ők mondták, és nem hittem, mert hihetetlennek tűnt minden.

Nem Kádárt sírjuk vissza tízből hatan, hanem a látszólagos biztonságot. Merthogy mindenünk megvolt, munkánk, lakásunk, fizetésünk. Igaz, mindenből kevés, de azért Állam Bácsi mégiscsak gondoskodott rólunk, polgárairól. Idővel már elvhűséget sem követelt ezért, megelégedett azzal, ha nem mondtunk rá rosszakat. Ha nem volt velünk különösebb baj, ha jól viselkedtünk, de legalábbis nem rosszul, akkor még azt is megengedte, hogy más országokban is körülnézzünk. Zsebpénzt persze csak nagyon módjával adott az utazáshoz, de elnézte, ha a zokninkban vittünk magunkkal néhány dollárt.

Most, tízből hatan, visszasírjuk a régi világot. Úgy érezzük magunkat, mint a fióka, aki kiesett a meleg, és biztonságos fészekből. Riadtan csapdosunk a szárnyainkkal – repdesni már néha sikerül, de szárnyalni még nem tudunk.