Szám, háború - avagy, addig jó, míg Orbán él
Összegyűjtöttem az aláírásokat. Mind egy szálig, sőt, még annál is többet.Először négymilliót ígértem, de később rájöttem, hogy ez...
Összegyűjtöttem az aláírásokat. Mind egy szálig, sőt, még annál is többet.
Először négymilliót ígértem, de később rájöttem, hogy ez túl sok. Nem mintha nem tudnám megcsinálni, ennyi nekem bármikor röhögve összejön. Fél kézzel is, ha éppen ahhoz van kedvem. Csak nem akartam hogy azt higgyék, nagyzolok. Hogy el vagyok szállva magamtól, és túl nagy lett a mellényem.
Legyen inkább kétmillió! Aztán rájöttem, ez sem lesz jó. Nem azért, mert túl sok lenne, a kétmilliót még a négymilliónál is könnyebben össze tudom gyűjteni, Csak intek a kezemmel, késő-kádárosan csippentek a szememmel, és már meg is van a kétmillió.
De nem szeretem az ilyen nagy számokat. Ne mi gyűjtsük a legtöbbet!
Új ötlet pattant ki a fejemből: legyen 48 óra alatt kétszázezer. Vagy kétszázezer óra alatt 48.
Nem, mégis inkább az előbbi.
Eredetileg ugyan 6 kérdést tettem fel az embereknek, akik között voltak polgárok is, de azután ez a szám összezsugorodott háromra.
Három a magyar igazság! Tandíj, napidíj, kórházi díj.
Díj, díj hátán.
A termőföld és a patikák ráérnek, a kórházak privatizációja meg úgyis necces, merthogy azt mi is akartuk. Ezzel kikezdhetnek minket, belénk köthetnek, az meg ugye, kinek hiányzik.
Nekünk most másra kell koncentrálnunk.
De azért, biztos, ami biztos, előttem megkérdeztettem az embereket egy közvélemény-kutatóval. Nem mintha nem lennék biztos magamban, de biztos akartam lenni abban, hogy az emberek is biztosak bennem. Mert jól néznénk ki, ha kiderülne, hogy csak én vagyok biztos magamban, az emberek meg nem.
Vagy még én sem – ilyenre gondolni sem merek. Ilyenre gondoljon a Tarlós, ezért bíztam meg őt a kampánnyal. Régi motoros a szakmában, tudja, hogyan kell ráugrani a másik ember szemüvegére!
Tehát a három kérdés, melyeket a közvélemény-kutatóim nekiszegeztek az emberek mellének. Szigorúan önkéntes alapon persze - az iskolák tanárijában kitett kérdőíveket nem volt kötelező kitölteni.
Csak ajánlatos, mert ugye minden bizonytalan, és ki tudja, hogy mit hoz a jövő?
Tehát a kérdések:
1. Szeretné-e Ön, ha minden jó lenne, vagy inkább azzal értene egyet, hogy minden legyen rosszabb, vagy még annál is másmilyenebb?
2. Egyetért-e Ön azzal hogy az országgyűlés hozzon törvényt arról, hogy a mindenkori kormány a lottó húzás előtt 48 órával köteles megjelentetni a Magyar Közlönyben a nyertes számokat?
3. Ön szerint jó műsorok legyenek a televízióban, vagy csapnivalóan unalmasak és nézhetetlenek?
A felmérés, bár nem volt teljes körű, jól reprezentálta a magyar polgárokat. Így például megállapítható, hogy a mobiltelefonnal rendelkező, 12 évnél fiatalabb, tanyán élő kétdiplomás örömlányok mintegy 60 százaléka a négynapos autópálya matrica mellett voksol, míg azok, akik egyenruhás parlagfű-irtásra jelentkeztek, elsöprő többséggel azt válaszolták, hogy jobb egy lúdnyak hat tyúknyaknál. (Ez utóbbi azért is elgondolkodtató, mert ugyanez az arány Norvégiában mindössze 28 százalék, miközben Burundiban és Ugandában megközelíti a 97 százalékot).
Egy másik kérdésre adott válaszok is igen érdekes eredményt hoztak. Eszerint azok közül, akik hazafias felindultságból kifolyólag dobálták már meg tojással a miniszterelnököt, de soha nem kaptak egyszerre kettőnél több pofont annak idején a szüleiktől, sokkal többen gondolják azt, hogy addig jó, míg Orbán él, mint azok a megkérdezettek, akik idáig mindössze a főpolgármester beszédeinek megzavarását merték megkísérelni. (Csupán összehasonlításként: ugyanerre a kérdésre az izlandi lakosság mintegy 23 százaléka válaszolt igennel, Felső-Voltán viszont a megkérdezettek közel fele megkergette, és ha utolérte, megverte a kérdező biztosokat).
Mindezt persze csupán a 48 óra alatt elért emberfeletti teljesítményünk érzékeltetéseként említem. Merthogy nem csupán teljesítettük, de alaposan túl is szárnyaltuk az eredeti elképzelésünket.
Olyan teljesítményt nyújtottunk, amely utoljára 72 évvel ezelőtt sikerült valakinek. Az akkori rekordert Alekszej Grigorjevics Sztahanovnak hívták.
Sztahanov eredetileg légkalapács-kezelőként kezdte pályafutását, később bányásznak képezte át magát. A profilváltás bejött neki: hősünk, akiről később munkaversenyt neveztek el, 1935. augusztus 31-én 5 óra 45 perc alatt 102 tonna szenet bányászott, ami a számára előírt mennyiségnek a 14-szerese volt.
Még belegondolni is gyönyörűséges: vajon mire lett volna képes Sztahanov 48 óra alatt?
A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata
