"Üss a kölökre, üss a kölökre,

üss a kölökre a lapátnyéllel,

Jó nagyot, sózz oda Ez a nevelés!"

Beatrice zenekar

Pártunk és kormányunk megint gondolt a gyerekekre. A falkaforradalom vezetőire egyébként is jellemző a szociális érzékenység, túlcsordul bennük az emberi érzés, és ezúttal sem kellett csalódnunk: most ráadásul nem  a saját gyerekeikre gondoltak, hanem a másokéra.

Mindezt a legnagyobb rekkenő kellős közepén, amikor az ember a háta közepére kívánja az iskolát, és minden mást, nekik ebben a nehéz helyzetben is a jövő nemzedék sorsa jár a fejükben. Ezért vezette elő a belügyminisztérium államtitkára azt a javaslatot, hogy a jövőben a rendőr visszakísérhesse a csellengő gyereket az iskolába. Meg nem bilincselheti, és kalodába sem zárhatja, le sem lőheti a renitens diákot, a kényszerítő eszközöket ugyanis nem engedélyeznék a számára, de ha a gyerek ellenkezik, testi erőt alkalmazhat vele szemben.

Ha a rendőr az erősebb, szerencséje van – ha nem, menjen, gyúrjon még egy kicsit, aztán jöjjön vissza a gyerekért.

Az értelmiség, csupa filozófus, meg ilyenek, persze fanyalog, de hát ezen nincs mit csodálkozni, máshoz sem értenek, mint az okvetetlenkedéshez. Nem is kell velük foglalkozni, merengjenek csak tovább a romkocsmák félhomályában – ott a helyük.

Mi szerencsére nem tartozunk ezek közé, én például kifejezetten örülök annak, hogy a falkaforradalom figyelme nem csak rám, de a gyerekemre is kiterjed. Mert ki is tudhatná jobban, hogy a gyerekemnek mi a jó, mint az állam? Én, úgyis, mint hozzá nem értő, például azt szeretem, ha sokféle és sokszínű az oktatás, választhatok a különféle iskolák között, és ha rajtam állna, oda íratnám a gyereket, ahová jónak tartom.

Ez azonban felelőtlen és léha magatartás, lássam be.

Még szerencse, hogy itt vannak a hivatalból okosok, akik rendre visszarángatnak a valóságba. Megmondják, hogy nekem mi a jó, mit olvassak, miért lelkesedjek, szobrokat állítanak helyettem, nevet adnak az utcáimnak és a tereimnek.

Amúgy méltányolom ezeket az erőfeszítéseket, még ha ez nem is mindig látszik rajtam. Kérem, nézzék el  nekem, ha néha durcásnak tűnök, vagy nem tudok felállva és egy emberként tapsolni, amikor méltóztatnak lecsökkenteni a gyógyszertámogatást, és emiatt a gyógyszereimért többet kell fizetnem.

Tudom, nem látszik rajtam, pedig őszintén lelkesedem ezekért az intézkedésekért. És ahhoz is igyekszem jó képet vágni, ha külföldön járva furcsán néznek rám, amikor kiderül, hogy melyik országból jöttem. Ilyenkor elmagyarázom, hogy én bizony továbbra is ugyanaz a magyar vagyok, mint ami voltam, nem én változtam, hanem azok, akikről Önök itt Európában most azt gondolják, hogy agyukra ment a meleg, vagy visszaütött a neveltetés.

Itt már vissza is kanyarodtunk a rendőrhöz és a gyerekemhez. Kérném Önöket soha nem múló tisztelettel, ha a gyerekemet lógni látják, csellengeni tanulás helyett, ne kísérjék vissza az iskolába. Vágják azonnal börtönbe, előtte persze, főként a látszat miatt, lezavarható egy gyors, rögtönítélő bírósági tárgyalás, de valójában ez sem szükséges: ítéljék el a gyereket, bélyegezzék meg, tegyék tönkre az életét, legalább egy életre megtanulja, merre hány méter.

Ahogyan a nóta is mondja: üss a kölökre!

Mert megérdemli.

Mert megérdemeljük.