Ez az írás Dr. S. L. Összegyűjtött Hallgatásai címmel eredetileg 2006 márciusában jelent meg az akkor még létező Budapesti Lapban. Azóta eltelt másfél év, és sajnos kiderült, hogy akkori rossz előérzetem beigazolódott: dr. S.L. hallgatásai, különösen az utóbbi hetekben, számos szánalmas és szomorú szótlansággal gyarapodtak.

Dr. S. L. legutóbb január elsején nyilvánult meg a nagyközönség előtt. Az új esztendő első napján arra hívta fel a köz figyelmét, hogy a választás nem háború, a kampány során demokratikus pártok vetélkednek, amelyek közül, bármelyikük is legyen a győztes, Magyarország és a demokrácia ügyét fogja szolgálni.
Dr. S. L. január elsején még nem tudhatta, hogy dr. O.V már javában puskaporszagot érez. És hogy egy Fidesz-közeli, amúgy kedves, bohókás művészember, K. Imre forradalmat vizionál arra az esetre, ha nem kedvenc pártja kapja a legtöbb szavazatot április 9-én.
Tudjuk, a sas nem vadászik légyre. A Magyar Köztársaság elnöke sem azért kapja a fizetését, hogy minden, csip-csup ügyben megszólaljon.
A sólyom nem lő ágyúval verébre.
Dr. S. L. január elseje óta sűrű és mély hallgatásba burkolózik. Nyilván komoly oka van erre, az ember csak úgy magától, minden különösebb indok nélkül nem hallgat. Főként, ha van miről nem hallgatni, mert olyan dolgok történnek a környezetében, amelyekről illene valamit mondani.
Pedig, már dr. S.L. utolsó megszólalásának másnapján kipattant a Vizsla-botrány. A „témafelelős” dr. Deutschnak egy dologban igaza volt: ami történt, az elmúlt tizenhat év legszégyenletesebb támadása a demokrácia ellen.
Csak persze nem úgy, ahogyan azt a pártjában csak Tompikának becézett, s azóta Deustch-Fürré avanzsált alelnök elővezette. Merthogy kiderült, nem a szocialisták hamísítottak, hanem a Fidesz székházából faxoltak Vizsla-ügyben. Annak a Fidesznek a székházából, amelynek elvileg semmi köze sincs a Magyar Vizsla nevezetű nyomdaipari termékhez.
Dr. S. L. hallgatott. Amiből esetleg arra is következtethetünk, hogy polgári ízlésével teljességgel összeegyeztethető az, hogy egy kormányzásra készülő párt hazudjon. Merthogy ne feledjük: a Fidesz nem csupán a Vizsla lapjait töltötte meg hazugságokkal, de akkor sem mondott igazat, amikor azt igyekezett bizonygatni, hogy a Dob utcai kefekirálynő újságjához semmi köze sincsen.
Dr. S.L. tud hallgatni. Mint a Tanúban, amikor Pelikánért jön a fekete autó, s az egyszerű gátőr az őt elszállító egyenruhásoktól hiába kérdez bármit is, azok nem válaszolnak semmit. Végül Pelikán úr megunja, s hogy valamit javítson a feszült hangulaton, odaszól nekik: azért maguk, fiúk, nem túlságosan beszédesek!
Dr. S.L. minden tiszteletet megérdemel - nagy önuralomra lehet szüksége ahhoz, hogy meg ne szólaljon. De, mert karakán ember, sikerült türtőztetnie magát akkor is, amikor kiderült, hogy az őt államfővé jelelő párt emberei feltörték a legnagyobb rivális számítógépes szerverét, és onnan majd fél napon keresztül adatokat töltöttek le.
A dr. S.L.-t államfővé jelölő párt először tagadta, hogy ilyen történt, később azt mondták, hogy egy internetes fórumon találták a kódot, de volt olyan verzió is, mely szerint e-mailben kapták. Jobb klubokban már ennél jóval kevesebbért is törlik az embert a tagok listájáról, ám a legnagyobb ellenzéki párt közölte: ők kivizsgálták, hogy mi történt, megtalálták a felelősöket, s ezzel a maguk részéről lezártnak tekintik az ügyet. A pártelnök pedig jelentéktelen dolognak minősítette a bűncselekményt, szerinte csak a kormánypártok verik a tamtamot, hogy eltereljék a figyelmet az ország problémáiról.
Amiben persze lehet valami: a betörés és bármilyen más bűncselekmény tényleg jelentéktelen ügyek – legalábbis annak a számára, aki nem jogállamot, hanem kultúrállamot szeretne.
Aki, emlékszünk még, miniszterelnökként azt találta mondani: a parlament ellenzék nélkül is működik.
Akinek a számára, hallhattuk nemrég, a köztársaság nem egy közmegegyezésen alapuló alapvetés, hanem csupán egy ruházat, amelyet, ha az ember úgy látja jónak, másmilyenre cserélhet.
Dr. S.L. hallgatott a szerver-ügyben. Pedig a társadalom józan többsége még azt sem várta volna el tőle, hogy figyelmeztesse a Fiúkat. Már azzal is beértük volna, ha dr. S. L. csak úgy, általában fogalmaz meg néhány gondolatot azzal kapcsolatban, hogy tisztességes dolog-e a más tulajdonát elvenni, a más lakásába, házába hívás nélkül behatolni.
Vagy, teszem azt, politikai ellenlábasainkat megzsarolni, megfélemlíteni. Mert miután kiderült, hogy a puskaporszagot érző kultúrállamosok az MDF több jelöltjét erőszakkal bírták rá a visszalépésre, dr. S.L., ha lehet mondani, még mélyebben hallgatott.
Minden ember életében adódhatnak olyan helyzetek, amikor nehezére esik hallgatni. Éppen ezért kell tisztelni azokat, akik, dacolva a nehézségekkel, akkor sem szólalnak meg, amikor bizony nem könnyű feladat csöndben maradni. Dr. S.L. egy elfogott partizán konokságával maradt néma akkor is, amikor kiderült: a Vezénylő Tábornok a külföldön élő magyarokat levélben bíztatta arra, hogy cselezzék ki a magyar választási törvényt. Ami persze gyomorforgató és a tisztességes emberek társadalmában szocializálódott polgárokban hányingert idéz elő. Nyilván dr. S.L.-nek is háborgott a gyomra, de becsületére legyen mondva, még ez sem gátolta abban, hogy megtartsa magának a véleményét.
És nem szólalt meg akkor sem, amikor a Magyar Köztársaság hivatalban lévő miniszterelnökét több helyen is pfujoló, kereplőkkel felszerelt szabadcsapatok fogadták. Ezek a felhergelt utcai harcosok géppisztoly helyett ma még csupán táblát tartanak a kezükben, de, tudjuk, a Vezénylő Tábornok már jó ideje érzi a puskapor szagát. És félő, hogy a gyülevész sereget már akkor sem tudná visszavezényelni, ha akarná.
A legmélyebben talán Mohácson nyilvánultak meg a keresztényi szeretet jegyében, a polgári ízlésvilágot tükröző felheccelt emberek. Akik között, szavahihető szemtanúk szerint, fideszes önkormányzati képviselők, polgári körös aktivisták, és a túlfűtött nemzeti érzelmektől megrészegedett helyi illetőségű hajléktalanok kiabáltak és rázták az öklüket.
Nem vagyunk egyformák. Nem is lenne jó, ha mindenki olyan lenne, mint a többiek. Ha csak egy tábor lehetne és mindenki kötelezően egyetlen zászló alá tömörülne. Volt már ilyen Magyarországon - diktatúraként szokás említeni.
Dr. S. L., aki a Zengőért való aggodalmában még egy hegyi kirándulásra is hajlandó volt, amikor nem a táj, hanem a demokrácia került veszélybe, egyetlen lépést sem tett.
Ha majd, egyszer, visszavonul államfői pozíciójából, más kollégáihoz hasonlóan, talán dr. S. L. is megírja visszaemlékezéseit.
Nem lenne meglepő, ha ebben a memoárban, - a Vétkesek közt cinkos, aki néma című fejezetben - helyet kapnának emlékezetes, és beszédes hallgatásai is.