Magyarország nem köztársaság. Köztársaság élén köztársasági elnök áll, akit, főként a szóismétlések elkerülése végett, a zsurnaliszta zsargonban államfőnek is szokás nevezni. Magyarország élén ma egy tartalék-tőröző mosolyog. Elégedetten, mint egy jóllakott napközis. Mosolygós motorként, csak be kell őt rúgni, és már fel is bőgnek a lóerők. Öles nyelvcsapások, szemforgatás balról jobbra - az egykori tévétornás Katika férje ma Magyarország első embere.

A Köztársasági Elnöki Hivatal honlapján szereplő (azóta eltüntetett) szöveg egy részlete. Eredeti helyesírással

Nem haragszunk rá, nincsenek érzelmeink vele kapcsolatban. Kissé émelygünk a Világegyetem Legrugalmasabb Gerincének láttán, de még ez sem teljesen igaz: inkább némi szánalmat érzünk iránta, viszolygunk tőle.

Nem jobban, mint ahogyan az tőlünk elvárható.

Emberi gesztusa nincs, bár, ha jobban belegondolunk, valahol az álságosság is emberi gesztus, a mindenkori hatalomhoz kritika nélküli dörgölőzés is lehet mélyről jövően őszinte.

Lehet, a lényéből jön, még csak meg sem kell játszania magát.

Lehet, de ez sem érdekes.

Nem sírjuk vissza Sólyom Lászlót, volt vele baj épp elég. Rátarti, sértett és túlontúl büszke köztársasági elnök volt Sólyom. Lehetett szeretni – állítólag voltak, akiknek sikerült – és lehetett nem szeretni. De köztársasági elnök volt – hogy milyen, arról majd dönt az utókor.

Schmitt Pál nem köztársasági elnök. Ha valaki számára van valamennyi értelme Schmitt Pálénak, akkor az nem más, mint az őt állítólagos bulgáriai nyaralása során levélben köztársasági elnöknek nevező miniszterelnök.

Neki van szüksége Schmitt Pálra, de neki sem sokáig. Egy évig, kettőig - addig, amíg a dolgok nem rendeződnek. Amíg a Kedves Vezető el nem igazítja az ország ügyeit, fel nem emeli a nemzetet, és be nem indítja a gazdasági fellendülést.

Egyelőre azonban még Schmitt Pál domborít a reá testált, de nem rászabott szerepben. Szolgálati idejének hosszát csak az ismeri, aki őt erre a posztra kijelölte – mi, többi magyarok, fülkések és ellenfülkések, semmit sem tudhatunk erről.

Nem is dolgunk ez, valljuk be. Schmitt Pálhoz közünk nincs, viszonyunk hozzá nulla.

Szilveszterkor, éjfél után, a Schmitt Pál nevű ember beszélt a televízióban. A Sándor Palota termein keresztül sétafikálva, felsőtestét párbajtőröző módján ingatva mondta el mondandóját: alig titkoltan dicsérte a most kormányzókat, bírálta az ország előző vezetőit.

Mint hírlik, szerte az országban vidám baráti társaságok százai készítettek felvételt a Nemzet Motorjának beszédéről mobiltelefonjukkal. Nem őt, hanem saját magukat, a vidám, már némi alkohollal fellazított társaságok reagálását vették a mobilok. Megannyi, díjra joggal pályázó filmetűd, ahány felvétel, annyi ötlet: „Schmitt Pál és én”, „Jön Schmitt”, „Schmitt Pál a zongoránál”.

Schmitt Pál, akaratán kívül, műfajt teremtett. Humoros műfajt, amit hiba lenne alábecsülni.

A humor, tudjuk, gyilkos fegyver, a társadalom védekezése a hatalmon lévők ostoba gőgje, pöffeszkedő butasága ellen. Mindig is az volt, a pártállamban és utána is.

Mostanában több a politikai vicc, mint valaha. Újraéled a sokat hivatkozott pesti humor, nemsokára talán ismét saját újságja lehet a politikai humor kedvelőinek.

Nekünk, magyaroknak, humorlap híján azonban még Schmitt Pállal kell beérnünk. Nem megoldhatatlan a feladat, befogadó nép vagyunk – elviseljük, nem zavar bennünket.

Schmitt Pál ugyanis számunkra nem létezik.

Schmitt Pál nekünk nem van.