Semjén elvtársat már meg sem akarják ölni?
Sokáig úgy tűnt, hogy mint mindig, ezúttal a zsidók jártak jól. Illetve, nem csak ők, hanem a komcsik és a hazaárulók, bár, mint jobb körökben...
Sokáig úgy tűnt, hogy mint mindig, ezúttal a zsidók jártak jól. Illetve, nem csak ők, hanem a komcsik és a hazaárulók, bár, mint jobb körökben köztudott, e három fogalom jelentős mértékben fedi egymást.
Amikor nemzetünk legjobbjai, a hős szabadságharcosok, butykosokkal felszerelkezve, talpig Y tervben tevőlegesen is a tettek mezejére léptek, a felkelés már a vége felé járt. A kormány aznapra már meg volt döntve, széledt a nép a plázák irányába, és az eső is elkezdett cseperegni. A nemzeti oldalon álló forradalmár polgárok, keresztényi indíttatásból ekkor kezdték leköpdösni a munkahelyükről kijövő képviselőket. Nem mindegyiket persze, csak a szocialisták és a liberálisok kaptak a nép jogos haragjából. Voltak, akik forradalmi hevületükben a kijövő honatyák gépkocsiját rugdalták, míg az ötletesebb és előrelátóbb szabadságharcosok botokat és zászlórudakat is hoztak magukkal, azzal ütni is lehetett az autók szélvédőjét. Sajnos, a kocsik felgyújtására ezúttal nem volt lehetőség, már ebből is látszik, hogy rosszabbul élünk, mint egy éve: tavaly ilyenkor ugye égett a Szabadság tér, idén már ezt a szórakozást is elvette a nép nagyszerű fiaitól a népnyúzó kormány.
Azt is negatívumként kell említenünk, hogy komolyabb atrocitásokra ezúttal nem kerülhetett sor, fizikailag senkit sem sikerült bántalmazni, és a lámpavasra sem lógattak fel senkit. Pedig, amint a vicc is mondja, lett volna rá igény, még a Dunába lövés is szóba került, mint alternatíva.
Miután jó alaposan le lettek köpve, és hazafias módon le is hazaárulózták őket, a keresztény-konzervatív értékrend jegyében pedig megrugdosták az autóikat, a történet úgy folytatódott, hogy a kormánypárti politikusok fenyegetéseket kaptak telefonon. Nem voltak ezek nagyon súlyosak, volt közöttük olyan, amelyik nem is volt életveszélyes, sok üzenet például szimpla mocskolódás volt. Említésre sem méltó, s különben is, jó helyről, egyenesen a mi köztársasági elnökünktől tudjuk, a félelem nem azért van, hogy manipuláljunk vele. Ráadásul a mocskolódás még nem politikai kategória, a zsidózás szintén nem az, és a még mindig hatályban lévő magyar törvények szerint a hazaárulózás is szépen beleszuszakolható a véleménynyilvánítás keretei közé. Mindössze néhány olyan fenyegetés érkezett a kormánypárti telefonokra, amely életveszélyesnek nevezhető, és a címzett, valamint annak családja számára a gyors és erőszakos kihalást helyezte kilátásba.
Ez már azért, pestiesen szólva, nem piskóta! Ott álltak a kormánypárti képviselők leköpve a megrugdosott autójukkal, telefonjaik pedig teli fenyegetésnek minősülő üzenetekkel. Gondolom, szégyellték is magukat rendesen, meg féltek is, amikor illetékes helyen jelentették ezeket az eseteket. Tudták ugyanis, hogy a mi köztársasági elnökünkből milyen sűrű fejcsóválásokat vált ki, amikor arról értesül, hogy valakik a félelemmel riogatják a népet.
Amikor az egyik bulvárlap többhasábos főcímben közölte az olvasókkal, hogy berezeltek az MSZP képviselői, már lehetett tudni, hogy a helyzet, nem csupán reménytelen, de egyben komoly is.
A kormánypárti képviselők még elvoltak valahogy ezekkel a fenyegetésekkel - amióta széles körben elterjedt, hogy a haza nem lehet ellenzékben, valamint, hogy egy a zászló, egy a tábor, hozzászokhattak hasonlókhoz.
Ám az ellenzéki képviselők, élükön Navracsics Tiborral, valamint a Weisz nénik és Schwarz bácsik szószólójaként elhíresült Semjén Zsolttal, halálsápadtan követték az eseményeket. Szemrehányás látszott a szemükben, amiért nem lettek leköpve, s hiába rimánkodtak, az autójukat egyetlen felkelő, vagy forradalmár sem volt hajlandó megrugdalni. Ott álltak értetlenül és sértetlenül, még csak gyilkosnak, vagy hazaáruló gazembernek sem nevezte őket senki.
Nem csoda hát, ha egyre nőtt bennük a feszültség, idegesek voltak, és még az élő fába is belekötöttek. Semjén például, szavahihető szemtanúk beszámolója szerint időnként vádlón nézett Navracsicsra, s tekintetéből szavak nélkül is kiolvasható volt a kérdés: mondd Tibi, bennünket már senki sem akar megfenyegetni? Lehet az, hogy mi alábbvalók lennénk, mint a kormánypártiak?
A helyzet már-már drámaivá fokozódott, és, valljuk be, voltak pillanatok, amikor mi magunk is szívesen feltettük volna a kérdést: hát Semjén elvtársat már meg sem akarják ölni?
Öröm az ürömben, hogy népünk legjobbjainak, a haladás élcsapatának csak néhány napot kellett bizonytalanságban tölteniük: nem sokkal a kormánypárti gépjárművek megrugdalása után az ő telefonjaikra is megérkeztek a rég várt fenyegető sms-ek. Semjén és Navracsics is kapott belőlük, de több más ellenzéki képviselőnek is jutott rendesen. Komoly, tisztességes, névtelen fenyegetések voltak ezek, ráadásul az ilyenkor szokásos, primitív megfogalmazásban – úgy, ahogyan az ilyenkor az dukál.
A mi köztársasági elnökünk persze ezúttal sem mondott semmit talán épp egy bazsarózsabokor megmentésén munkálkodott, vagy úgy gondolta, hogy a lelki és fizikai bántalmazás, mely a képviselőket érte, még bőven belefér a nemzet egysége fölötti őrködésbe. Egyébként is, már tényleg kezd unalmassá válni, hogy minden valamire való közíró azon rágódik, mikor és mit nem mond a Nemzet Laci Bácsija.
Pedig, ami történt, annak van pozitív olvasata is. Hiszen végre valahára a haladás felkent papjaival is megtörtént az, amely minden feltűnésre vágyakozó ember régi álma: nekik is jutott a félelmet keltő sms-ekből, így mostantól nem kell lehajtott fejjel szégyenkezve, a járda szélén, a házfalak tövében araszolva, bizonytalanul botorkálniuk a nemzetek nagy és széles országútján.
Az Amerikai Magyar Népszava Szabadság számára írt cikk írott változata
