Amiben, valljuk meg, lehet valami: Fiala soha sem arról volt híres, hogy simulékony, vagy hogy megpróbálna bárhová is észrevétlenül beilleszkedni. Már csak az a kérdés, milyen hangnemben nem illendő beszélni a nézőkkel? Ráadásul, arról sem tudunk semmit, hogy mit takar a hivatalos megfogalmazás. Ahány keresőben utána néztem, egyikben sem írtak erről, így azután azt sem lehet tudni, hogy Fiala hülyézte, lebuzizta, kommunistázta, vagy éppenséggel fasisztázta a nézőket?


Bár bizonyítani nem tudjuk, van okunk feltételezni, hogy a baloldali-liberálisként számon tartott Fialát politikai okok miatt távoztatták el az egyre jobban jobbra tolódó tévétől. Ezt a verziót látszik erősíteni az is, hogy helyére a Hír TV-től igazoltak egy szerkesztőt. Fiala persze meglesz majd az Echo tévé nélkül is - az állítás nyilván fordítva is igaz -, ezért most nem moralizálnék az eset kapcsán. Ehelyett egy régi Fiala-élményemet szeretném megosztani rovatunk nagytekintetű olvasótáborával.

Hol volt, hol nem volt, húsz évvel ezelőtt lehetett, valamikor a rendszerváltozást megelőző években. Néhányan, akkor még fiatal újságírók, úgy döntöttünk, hogy megelőzzük a korunkat. Erre - igaz, csak ideiglenesen - lehetőséget is kaptunk: a KISZ KB égisze alá tartozó Ifjúsági Lapkiadó Vállalat néhány hónapos próbaidőre Dési Péter újságírót bízta meg az Ifjúsági Magazin szerkesztésével. Az volt a feladat, hogy egy szuper, Magyarországon addig nem látott minőségű és hangvételű ifjúsági lapot csináljunk. Dési megpróbált élni a lehetőséggel: összetrombitálta a szakma akkori legjobbjait, minden rovatnak valódi „sztárújságíró” volt a felelőse. Szerénytelenül megjegyezném: én is kaptam egy kisebb szerepet az újítási kísérletben - az volt a feladatom, hogy a lapban megjelenő cikkeknek igyekezzek minél jobb, és érdekesebb címeket adni.

Ment is a munka, a szakmai és az üzleti visszajelzések egyaránt kedvezőek voltak. Ám amikor letelt a néhány hónap, nem Dési, hanem egy, a KISZ KB által kedvelt szerkesztő kapta meg az állandó megbízást. Ezt még tudomásul vettük volna, ám azt már kevésbé, hogy a munkánkért semmit sem akartak fizetni. Valakik, valamiért, úgy döntöttek, hogy nem jár nekünk az a pénz, amiért megdolgoztunk. Már nem tudom pontosan miért, de Sebők Jánosnak - ő szerkesztette a pop-rovatot - és nekem volt a legfontosabb, hogy harcoljunk az igazunkért. (Aki egy kicsit is ismer, tudja, elsősorban nem a pénz, sokkal inkább az elv miatt).

Először azt hittük, a sajtóban nem lesz nehéz szövetségeseket találnunk: mindenkit ismertünk, aki csak számított akkoriban, fiatalok voltunk, és úgy hittük, előttünk az élet. Ám hamar észre kellett vennünk, hogy a KISZ-szel senki sem akar ujjat húzni. Ezeréves barátok, kiváló kollégák tárták szét sajnálkozva a kezüket, jelezve, hogy nem tudnak segíteni.

Végül, Fiala János, aki akkoriban a Táskarádió című műsort vezette a Petőfin, felvállalta, hogy helyt ad a panaszunknak. Sebőkkel együtt vagy másfél órát beszéltünk a mikrofonja előtt, s bár tudtuk, hogy mindössze nyolcperces műsor készül, amikor meghallottuk a rádióban a szerkesztett anyagot, majdnem leszédültünk a székről.

A nyolc percből talán, ha kettő percet kaptunk mi ketten - ebben is főként arról lehetett hallani, mennyire bánt bennünket, hogy nem kapunk pénzt. A fennmaradó perceket a KISZ KB akkori titkára, Králikné Cser Erzsébet - azóta sem hallottam róla, talán nagyvállalkozó lehet, vagy kisnyugdíjas? - töltötte ki. Mondanivalója lényege az volt, hogy Sebők és Föld S. anyagiasak, lám, most is csak a pénzükért sírnak. Szíven ütött a dolog. Rossz érzésemet csak fokozta, hogy az adást követő napokban több ismerősöm is „gratulált”, mondván: régóta ismernek, de idáig nem tudták, hogy számomra a pénz a legfontosabb dolog a világon.

Miután Fiala nem volt hajlandó nyilvánosan elnézést kérni a történtekért, bepanaszoltuk a szerkesztőség vezetőjénél. Aki, miután utánajárt a dolognak, nekünk adott igazat. Fialának a következő műsorban - egy héttel később - elnézést kellett kérnie tőlünk.

A helyesbítések - az újságolvasók, rádióhallgatók és tévénézők jól tudják, - az esetek többségében semmit sem érnek. Az emberek általában csak az első, többnyire harsány híradásra emlékeznek, ha a helyesbítést, helyreigazítást egyáltalán elolvassák, legföljebb azt gondolják magukban: jó, jó, de azért biztosan lehetett abban valami, amit a múltkor írtak.

Néhány héttel az eset után hallottam: Králikné Cser Erzsébet vezetésével KISZ delegáció utazott az Egyesült Államokba. Annyira körültekintően szervezték meg a kirándulást, hogy még sajtómunkást is vittek magukkal. Ezt a sajtómunkást történetesen Fiala Jánosnak hívtak. Ez volt az első felvonás. A második már rövidebb: Fialában talán maradhatott némi lelkifurdalás, ugyanis néhány évvel később, akkor a közszolgálati tévében vezetett reggeli műsort, felhívott, hogy Tamás nap alkalmából hét hónapos Tamás fiammal együtt vendégül látna a műsorában. Cselt sejtettem, a kényszerű helyreigazítás miatti bosszúra gyanakodtam. Ám a büszke apák éleslátása, mint tudjuk, időnként elhomályosul - örömmel elvállaltam a tévés szereplést. Szerencsére, aggodalmam fölöslegesnek bizonyult: közel ötperces blokkot kaptunk a fiammal Fiala műsorában. A műsorvezető kedves volt és korrekt: fiam első - és mindezidáig utolsó - televíziós szereplése során nyoma sem volt semmiféle törlesztési szándéknak.

A két történetnek nincs közös tanulsága. Csak úgy elmeséltem, hátha érdekel valakit. Húsz év múlva meg majd talán Fiala is elmondja, hogy valójában miért is rúgták ki 2007 elején az Echo tévéből?

(Cikkeimnek az a része, mely túlnyomónak mondható, elolvasható a Klubhálón (http://www.klubhalo.hu), a Metro újságban (http://www.metro.hu), valamint az Amerikai Magyar Népszava Szabadságban (http://www.nepszava.com)