Azt írta a Fidesz közeli Index, hogy amennyiben Orbán Viktor Mihály pártja kétharmaddal győz, átalakítja a médiatörvényt, összevonja a közszolgálati tévét, a Duna televíziót és a Magyar Rádiót, valamint megszünteti az MTI nemzeti hírügynökséget.

A hír egyik felét Cser-Palkovics András helyettes szóvivő egyetlen mondatban cáfolta: a Fidesz, mondta, nem szünteti meg a nemzeti hírügynökséget. A három közszolgálati médium összevonásáról nem szólt egy szót sem.

Ha Cser-Palkovics András, azt mondja, hogy marad az MTI, akkor az ott dolgozóknak jó okuk van arra, hogy elkezdjenek pakolni és más munkahely után nézni. Nem azt állítom, hogy Cser-Palkovics András hazudós ember lenne - egy olyan pártban, ahol a legelső emberről köztudott, hogy még soha sem hazudott a zembereknek, a helyettes szóvivő is nyilván a világegyetem legszavahihetőbbjei közé tartozik.

Csak hát, láttunk mi már egyet, s mást.

Nyilván nem volt elég nyomós a helyettes szóvivő cáfolata, mert egy nappal később maga az elnöki stáb feje, Szíjjártó Péter is megnyilvánult a témában: úgy látszik a sajtóban verseny indult azzal kapcsolatban, hogy ki tud a Fideszről nagyobb valótlanságokat kitalálni, nyilatkozta a Fidesz ökle.

Pedig hát nem a sajtó versengett, egyedül a Fidesz-közeli Index adott ki egy hírt - erre hivatkozott mindenki más. Tisztázzuk még egyszer: nem a sajtó találta ki, hogy a Fidesz megszünteti a Magyar Távirati Irodát, és összevonja a közmédiumokat, hanem az Indexben írták. Gyaníthatóan ők sem a saját ujjukból szopták.

Most persze bajban van a Fidesz-közeli portál, futkosás lehetett minden szinten, cáfolniuk kellett, amit nyilván illetékes helyről megtudtak.

Ha valakinek kétségei, netán illúziói lennének azzal kapcsolatban, hogyan kezeli Orbán ma még ellenzékben lévő pártja a sajtót, annak álljon itt az első magyar bulvárlap a Kurír utolsó napjának néhány mozzanata.

1991-ben kezdtem a Kurírnál dolgozni, kollégámmal egy Elefánt nevű szatirikus mellékletet - ahogyan neveztük: melléklapot – szerkesztettünk. A Világegyetem Legjobb Szatirikus Melléklapjának (öniróniától sem mentesen így határoztuk meg a melléklap műfaját) 1991. december 7-én jelent meg az első száma.

Az utolsó 1998. szeptember végén.

A közben eltelt hét év során az Elefántot népszerű és szeretett lapként tartották számon. Ellenzéki volt Antall, majd Boross Péter kormányzása idején, az maradt Horn Gyula alatt is, és amíg lehetett, az volt Orbán Viktor első - és mindezidáig utolsó - miniszterelnöksége idején.

A Kurír, a Magyar Nemzethez és a Magyar Narancshoz hasonlóan a kilencvenes évek közepétől Postabank sajtóholdingjához tartozott. Hat évig nyereséget hozott a kiadónak, az utolsó két évében veszteséget termelt. Igaz, távolról sem annyit, mint az akkor már Orbán-közeli Magyar Nemzet.

Mielőtt a Kurír, és vele együtt az Elefánt dicstelen bezárásra rátérnék, elmondanám, hogy a világegyetem legjobb szatirikus melléklapja ma már elképzelhetetlenül ideálisnak számító körülmények között, mindenféle külső nyomás nélkül készült. Nem szóltak bele, hogy kiről és mit írjunk, mint ahogyan azt sem mondta meg a lap gazdája, hogy kiről ne írjunk.

Egyetlen kivételtől eltekintve. Ez a kivétel viszont tanulságos és finoman fogalmazva is rejtélyes.

Antall József halála után már Boross Péter volt a miniszterelnök, amikor lapunk főszerkesztője közölte, hogy ukáz jött Princz Gábortól: mostantól három emberről nem szabad az Elefántnak semmit sem írnia. A három név: Boross Péter, Pintér Sándor és Orbán Viktor.

Az első kettőt még értettem, ám a harmadik név valahogyan kakukktojásnak tűnt a másik kettő mellett. Hogyan kerül egy lapra két jobboldali, konzervatív politikus az akkor még liberális, és istentagadó Orbánnal? Meg is kérdeztem, miért nem írhatunk róluk – szakszerű, és minden tekintetben kimerítő választ kaptam: csak.

Két hónap elteltével újabb ukáz érkezett a legfelsőbb helyről: mostantól újból arról ír az Elefánt, akiről csak akar – akár az említett három emberről is.

A rejtély, azóta is rejtély. Talán nemcsak az én számomra, bár biztosan van, aki tudja rá a választ.

1998 nyarán megalakult az Orbán-Torgyán kormány. Az amúgy döntően liberális Kurír szerkesztőségének vezetésében egyre erősödtek azok a hangok, miszerint jobb lenne az új kormányhoz közeledni. Engem és az Elefántot is erre igyekeztek rávenni, ám nekem ehhez nem volt kedvem.

A házon belül korábban zászlóshajóként emlegetett Elefánt idővel elsőszámú közellenséggé vált a Kuríron belül. „Bátor” munkatársak szerkesztőségi értekezleten bírálták a korábban agyondicsért szatirikus melléklapot, az újság vezetőivel is egyre gyakoribbá váltak a viták és a veszekedések.

Végül a lap vezetése szeptember 30-án délelőtt 10 órára un. Elefánt-értekezletet hívott össze. A megbeszélés célja, hogy helyre tegyék az Elefántot – azaz, hogy megbeszéljük a Kurír és az Elefánt Fideszhez történő közeledését. Hatan ültünk a főszerkesztői szobában – egyik oldalon mi, a melléklap szerkesztői, velünk szemben a lap vezetője és helyettesei. Azt próbáltam megértetni a többiekkel, hogy nem szabad változtatnunk. Egyfelől tartás is van a világon, azaz, morálisan sem vállalható a pálfordulás. Másfelől meg, vetettem be egy szakmai érvet, ezek – Orbánékra céloztam - úgysem hinnék el, hogy mi mostantól velük vagyunk.

Nem tudtuk meggyőzni egymást, délben dolgavégezetlenül fejeződött be az Elefánt értekezlet. Mindenki ment a dolgára, abban maradtunk, hogy még folytatjuk a beszélgetést.

Akkor még nem tudtuk, hogy ez volt a Kurír utolsó napja.

Viszonylag közel laktam a szerkesztőséghez - az értekezlet után hazamentem. Fárasztó és zaklatott délelőtt volt, gondoltam, pihenek egy órát. Nem sokkal később telefonra ébredtem: a szerkesztőségből hívtak, hogy megszűnt a Kurír.

Berohantam a szerkesztőségbe, ahol még láttam távozni a Postabank egyik főosztályvezetőjét – őt bízták meg azzal, hogy bejelentse a szerkesztőség tagjainak: másnap már nem jelenik meg a lap.

Utóbb kiderült: Orbánnak már régóta bögyében volt az újság, ám aznap reggel valami különösen vérlázítót olvasott benne. S miután a Postabank – s így vele együtt a cég sajtó holdingja - állami tulajdonban volt, miniszterelnökként megtehette, hogy a veszteségekre hivatkozva azonnali hatállyal megszünteti. A miénkénél háromszor nagyobb veszteséget termelő Magyar Nemzet ugyanakkor megmaradt, a Magyar Narancstól pedig csupán a nevét tudták elvenni. (A lap ezt követően évekig Mancs néven jelent meg).

A Kurír a piacon jól bevezetett, ismert márkanév volt, vagyis, az utolsó két év veszteségei ellenére, sok százmillió forintért értékesíthette volna az állam. Orbán azonban másként akarta: nem törődve azzal, hogy kárt okoz ezzel az adófizetőknek – az eladás helyett az azonnali és végérvényes bezárás mellett döntött.

A történet, még így nagyon vázlatosan előadva is tanulságos: ha Cser-Palkovics cáfol, és Szíjjártó valótlanságokról beszél, az csupán annyit jelent, hogy az érintetteknek érdemes a mostaninál is alaposabban elgondolkodniuk a jövőjükről.