És hamarosan a sötétség…
Tulajdonképpen, ha úgy vesszük, minden rendben van. Mindenki teszi a dolgát, van elég, mármint dolog ebben az országban.Lenne több is, de most...
Tulajdonképpen, ha úgy vesszük, minden rendben van. Mindenki teszi a dolgát, van elég, mármint dolog ebben az országban.
Lenne több is, de most már ez is mindegynek látszik. Három millióan leszavazták az ország jövőjét, már látszódnak a lesajnálások, kezdenek bennünket leírni a művelt világban.
Röhögnek rajtunk a vetélytársak, keresztbe tettünk önmagunknak.
Több is veszett Mohácsnál, mondhatnánk egy könnyű vállrándítással, elintézhetnénk, ami történt egy flegma félmondattal. (Mint tette azt a viccbéli Szerjózsa favágó. Aki harmincévnyi kemény favágás után fogta az összekuporgatott pénzecskéjét, és néhány perc alatt gond nélkül eljátszotta Las-Vegasban egy kaszinóban. Majd, amikor látta, miként viszik el orra elől a zsetonokat, csak annyit mondott: könnyen jött, könnyen megy.)
A mi köztársasági elnökünk gond nélkül aláírta a népszavazás jóvoltából alkotott törvényeket. Igaz, most már nem is volt más lehetősége, azt viszont megtehette volna, hogy miközben aláír, némi kis bűntudattal teszi ezt: megtépkedi a ruházatát, és valamennyi hamut szór a fejére.
Mert bizony a mi köztársasági elnökünk is rendesen benne van abban, ami majd lesz, és abban is, ami már most van. Ő is részese annak a nagy és messzire szagló mocsoknak, ami nem jó senkinek. Még azoknak sem, akik most örülnek, mert azt hiszik, hogy ami most van, az nekik jó lesz.
Pedig hát sokkal rosszabb lesz. Merthogy sokba fog nekünk lenni (így írtam, szándékosan, bunkóul, lebutítottan, újmagyarul), hogy önként és dalolva eltöröltük a vizitdíjat, a kórházi napdíjat és továbbra is azok fizetik majd a mások tanulmányait, akiknek eszükbe sem jutott soha életükben egyetemre menni.
Könnyen jött, könnyen ment.
A mi köztársasági elnökünk megtehette volna, hogy ha már így alakult, szépen, csöndben, szégyenkezve kanyarítja a nevét a törvény alá.
De nem - neki most valamiért hirtelen beszélhetnékje támadt. Nem lenne ezzel semmi baj, ha a mi köztársasági elnökünk úgy általában beszédes lenne. Olyan, aki minden csip-csup ügybe beleszól. Aki nem hagyja szó nélkül, ha a Magyar Gárdát az ő ablaka alatt avatják, hanem minimum kiszól a nyílászárón, hogy kérem uraim, ha méltóztatnának valamivel csendesebben és kevésbé visszatetsző módon vigadni. Sőt, ha van rá mód, egyáltalán ne vigadjanak, oszlassák fel magukat, mielőtt még meg tetszettek volna alakulni.
Innen datálódik sok minden, hogy ekkor nem szólalt meg a mi köztársasági elnökünk. Lehet persze, hogy elkerülte a figyelmét, mi megy a Várban, talán nem is volt odahaza, nyár vége volt, magyar ember ilyentájt nyaral. Vagy otthon volt, de csak a sporthírekig jutott aznap a sajtóban.
Innen már egyenesen következett, hogy Semjén úr, aki civilben egy nulla százalékos párt elnöke, nemrégiben így szólhatott a Magyar Köztársaság miniszterelnökéhez: Ön és magyarul beszélő kormánya.
Meg nem mukkant ezzel kapcsolatban a mi köztársasági elnökünk, persze, ha szól, talán már meg sem hallják, előbb kellett volna. Úgyhogy Bayer Zsolt Magyar Hírlapos zsidózása már csupán hab volt a tortán. Mocskos hab volt és szennyezett, de hab volt ez is valahol.
A Széles birodalom visszavág.
Valahol persze a mi köztársasági elnökünket is meg lehet érteni. Nem is csak azért, merthogy ő is csupán egy ember, első az egyenlők között, hanem mert mindig azt teszi, ami a dolga, vagy ami adódik. És ha szerencsénk van, akkor e kettő egybeesik. (Kár, hogy nincs mindig szerencsénk, de nem is lehet az embernek mindig szerencséje - Szerjózsának sem volt, mégis milyen jól viselte.) A mi köztársasági elnökünk, ha éppen az van, aláír, ha arra van igény, gárdát bátorít a hallgatásával. Mint ahogyan az újkori magyar történelem legcinikusabb és legsötétebb népszavazását kezdeményezők is támogatásnak gondolhatták, hogy meg sem próbálta őket lebeszélni erről a hazaárulással elegy nemzetvesztő projektről.
Nem is hozakodnék elő mindezzel, ha a mostani aláírás néma csendben történt volna. Ám a mi köztársasági elnökünk ezúttal valamiért oltárian beszédes lett, s nem csupán a nevét kanyarította alá a Magyar Köztársaságot hosszú évekre visszavető törvényeknek, hanem még meg is szólalt mellé. Kioktatta a kormányt, ami köztünk szólva, nem kifejezett munkaköri kötelessége, bár kétségtelen, joga van hozzá. Azt mondta, hogy a választók által leszavazott díjakat csak jövő évtől kellett volna eltörölni, addig tehát a kormány kötelessége, hogy előteremtse a hiányzó forrásokat.
Lehet, rosszul emlékszem, de nagyon úgy rémlik, hogy az újságírók nem álltak sorban a köztársasági elnöki hivatal előtt, azt követelve, hogy az aláírást kommentálja valamilyen rá jellemző magvassággal. Nem kérdezte senki ezzel kapcsolatban a mi köztársasági elnökünket, ezért azt kell gondolnunk, nekünk, a gyerekeink jövőjéért felelős polgároknak, hogy a mi köztársasági elnökünk magától mondta, amit mondott. Senki sem kényszeríttette erre, nyomás nem lett rá gyakorolva, a tudatmódosító szereket pedig értelemszerűen, kizárhatjuk.
Szánalmas, ami volt, szégyen, ami van, szomorú, ami lesz. És hamarosan a sötétség.
A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata
