Nincs jó kedvünk, kétségtelen. Lehangoltak vagyunk, fáradtak és elégedetlenek. Röviden: magyarok. Minden rossz, amit magunk körül látunk, ami meg netán jó, annak sem tudunk örülni. Az sem segít, hogy mindenféle számokkal bombáznak bennünket. Olyanokkal, amelyekből az derül ki, hogy sehol sem vagyunk. Hogy le vagyunk maradva azok mögött, akiket nemrégen még megelőztünk. Hogy nem fejlődünk elég gyorsan, és nem csökken eléggé észrevehetően az adósságunk.

Vannak ilyen tanulmányok. És vannak másmilyenek is. Például, hogy a volt szocialista országok közül nálunk mennek a legjobban a reformok. Mi értük el a legtöbb eredményt. Mégis, nálunk a legelégedetlenebbek az emberek. Utóbbi, nem nagy kunszt - a himnuszunk, bármennyire is gyönyörű, a legszomorúbbak közé tartozik a világon.

A statisztika, tudjuk, olyan, mint a bikini: sok mindent megmutat, de a lényeget eltakarja. Mielőtt bárki félreértené: szó sincs arról, hogy ami rossz, arról azt kellene mondanunk, hogy jó. És azt sem gondolnám, hogy le kellene tagadni, azt, ami káros. Írni kell arról, hogy sokan rosszul végzik azt a munkát, amiért sok pénzt kapnak. Hogy sok helyütt oda nem való emberek intézik az ügyeinket. Hogy vannak olyan törvények és rendeletek, amelyeket jobb lett volna kihirdetésük előtt még egyszer átgondolni.

Mindezzel együtt az a véleményem, hogy a méreg egyetlen szervezetnek sem tesz jót. Ha csak rövid ideig tartózkodik a testünkben, még lehet védekezni ellene - az egészséges szervezet ideig-óráig ellenáll a támadásnak, és megbirkózik a mérgekkel. Ám ha nem távoznak időben a káros anyagok a szervezetből, visszafordíthatatlan károkat képesek okozni.

Most rosszkedvűek vagyunk, és úgy érezzük, hogy nekünk semmi sem sikerül. Hogy mások jobbak nálunk, nekünk meg csak az jut, hogy lehajtott fejjel, mindenféle sor végén kullogjunk. Javíthatatlan materialista vagyok, mégis azt gondolom, a lelki tényezők idővel anyagi erővé válnak. Ha valakinek sokáig mondják, hogy sikertelen, előbb, vagy utóbb, azzá is lesz. Lapozzunk bele bármilyen újságba – ha komolyan venném, amit a lapokban olvasok, a tévében hallok, már rég felkötöttem volna magam. Ha mindig csak rosszat írunk magunkról, előbb, vagy utóbb azt vesszük észre, hogy tényleg rosszak vagyunk.

A világért se tagadjuk le a hibákat, ne hallgassuk el a gazemberségeket. Csak mondjuk meg azt is, hogy hogyan lehetne jobban.

Most tényleg nem jó. Tél van, rövidek a nappalok, hosszúak és sötétek az éjszakák. Be is fejezem, nincs már kedvem tovább írni. Keresek egy élő fát, fogom magam, és belekötök…