Állok a Szabadságról elnevezett téren, és olyat teszek, amit korábban még soha: az Európai Unió hivatalos himnuszát, az Örömódát énekelem. Normális időkben az ember nem szokott himnuszt énekelni, legföljebb a saját országa himnuszát, azt is leginkább szilveszterkor, pezsgőspohárral a kézben, vagy sportesemények alkalmával, amikor kúszik fölfelé a rúdon a magyar zászló.

Nem vagyunk sokan, de épp elegen. Fischer Ádám vezényel, és miközben világhírű honfitársam instrukcióit hallgatom, valamiért az LGT dala, a Mindenki néhány sora jut az eszembe: "És mindenki hagyná a másikat, /hogy énekeljen úgy, ahogy szívéből fakad, /És mindenki várná a pillanatot, /mikor együtt fújhatjuk a dallamot."

Nem messze tőlünk, a félig (kétharmadig?) elkészült emlékmű talapzatánál rendőrök állnak. Nem mintha félteni kellene tőlünk a vaskos betonoszlopokat - mi, akik itt vagyunk, nem testi valónkban, inkább szellemiségünk okán vagyunk veszélyesek.

Valamikor el fog készülni az emlékmű. Átadják, felavatják, és az újabb módinak megfelelően, bizonyára meg is áldják. Az első, március 19-i határidőről lecsúsztak az illetékesek, ekkor a közelgő választásokat nem akarták megzavarni a nagy botrányt kiváltó szobor üzembe helyezésével. A második határidő május 31. volt, ez a nap viszont épp a miniszterelnök születésnapjára esett. Ez sem tűnt szerencsésnek, mert sokan azt gondolhatták volna, amit már amúgy is sokan gondolnak.

Most nincs határidő, legalábbis, nem tudni ilyenről, úgyhogy biztosra vehető, hogy a megszállási emlékmű a nem jelzett időpontra elkészül.

Egykedvűen néznek maguk elé az emlékmű megvédésére kivezényelt rendőrök, nem értik, hogy miért van itt ez a sok ember, akik miatt most nekik is itt kell lenniük. Nem azért nem értik, mintha nem lennének képesek felfogni, hanem mert egyenruhába öltöztették őket - az egyenruhás hivatalból nem értheti, amit az emberek gondolnak.

Tőlünk néhány száz méterre egy hozzánk hasonlóan népes társaság a fűben ülve hatalmas kivetítő előtt a hamarosan kezdődő Németország-Ghána meccset várja. A második félidőre én is hazaérek, de előbb még, alkalmi csapattársaimmal együtt harmadszor is elénekeljük az Örömódát. Azt a dalt, amelyet a magyar kormány által gyarmatosítónak kinevezett, brüsszeli bürokratáknak becézett Európai Unió hivatalos himnuszául választott.

Mi vagyunk a legjobb kórus, mondom a körülöttem lévőknek. Nekünk könnyű, válaszolja valaki: ha jó a dal, és jó a karmester, csak jól lehet énekelni.