Szegény Lenin, hiába írt össze több méternyi okosságot az államról és a forradalomról, semmit sem értett belőle. Legalábbis használható tudás nem jött össze a tengernyi betűből, eligazítás a mindennapokra. Hiába olvastuk rongyosra a Lenin Összest Bőrkötésben, halványlila segédfogalmunk sem volt idáig a forradalomról, valljuk be.

Most már tudjuk, mi az.

El kellett felejtenünk mindent, amit eddig tanultunk, de megérte. Nem új dolog ez a felejtés, már 1998-ban is azt mondták az akkori forradalmárok, hogy mindenki dobja el a régi telefonkönyvét. (Értsd: új emberek jönnek, új telefonszámokkal, a régiek – emberek és számok – nem érvényesek).

Pedig akkor Orbán Viktor még maga sem tudta, hogy forradalom zajlott a szavazófülkékben. Vagy tudta, de nem akarta az orrunkra kötni. Tartott tőle, hogy rossz kedvünk lesz ettől.

Mert akart a fene forradalmat, mégis az lett belőle.
Most már mindegy, zajlik a forradalom, hadd menjen, hátha hamarabb vége lesz.

A forradalom – és ez sem volt olvasható a Lenin Összesben – azzal kezdődik, hogy felelős politikusok felelőtlenül nyilatkoznak a sajtónak. Közeli államcsőddel riogatnak, amitől megroggyan a nemzeti fizetőeszköz, nehezedik a hitelesek és mindenki más élete.

Rajtunk röhög a fél világ.

Így kezdődik egy forradalom a huszonegyedik században. Aztán azzal folytatódik, hogy az ország első embere – nem a köztársasági elnök – nekimegy a bankvilágnak. Azt sugallja a zembereknek, hogy jóságos Robin Hood módjára megsarcolja a gazdagokat. Csak azt nem mondja meg mindenkinek, hogy a gazdagoktól elvenni szánt pénzt nem a szegények között osztja szét, hanem odaadja a még gazdagabbaknak.

A forradalom akkor teljesedik ki, és ott mutatja meg az igazi arcát, amikor lecserélnek minden hivatali vezetőt. Van, aki meg sem várja, hogy lapátra tegyék, önként esedezik szabad elvonulásért, de vannak, akik csak hosszas huzavona után hajlandók távozni melegebb éghajlatra.

Arra azért nem lehetett ép ésszel számítani, hogy a Magyar Köztársaság miniszterelnökének az lesz a legfőbb gondja, hogy lecsökkentse a jegybank elnökének a fizetését. Ezzel kel, ezzel fekszik, még tán Dél-Afrikában, a fia társaságában végignézett vb-döntőn is ez járt a fejében. (Iniesta győztes góljánál meg azt mormolta maga elé: abcúg Simor!)

A jegybank elnöke egyébként tényleg irritálóan sokat keres. Nekem már régen szemet szúrt ez a magas kereset, és megvallom, személy szerint örülnék annak, ha a jegybankelnök – nem Simor András, hanem a mindenkori – kevesebbet keresne. Vagyis, ha más lenne a törvény, nem olyan, amely nemcsak megengedi, de elő is írja, hogy a jegybank elnök ilyen sokat keressen.

De jelenleg ezt mondja a törvény. Az a törvény, amelyet még az Orbán-Torgyán kormány idején hoztak, azóta van érvényben. Járai Zsigmond terjesztette be annak idején ezt a törvényt, ettől ilyen magas legyen a jegybank elnökének a fizetése. Néhány hónappal később azután ő maga lett a jegybank elnöke. Aki a két tény között összefüggést keres, vagy talál, az huncut ember.

Most persze valamit ki kell majd találni. Valami forradalmian újat. Mert a nemzetközi bankvilág a korábbi rosszallások és fejcsóválások után ezúttal szavakban is Orbán értésére adta: el a kezekkel a jegybankelnök fizetésétől!

Persze, ha nagyon muszáj, a nemzetközi bankvilágot is lapátra lehet tenni, és le lehet váltani a piacokat is. Elhatározás kérdése minden – csupán az kell hozzá, hogy a zemberek nagyon akarják.

Fura dolog a forradalom. Főleg az olyan, amelyik nem a fejekben, hanem a szavazófülkékben, oxigénmaszk nélkül zajlik. Talán nemcsak a nemzeti együttműködéséről szóló nyilatkozatot, de néhány forradalmi tézist is ki kellene függeszteni a közintézményekben. Miheztartás végett, zsinórmérték gyanánt, igazodásból kifolyólag.

Kontár, elfuserált tákolmány ez a mostani forradalom, de a miénk.