Verekedés tört ki nemrégiben két fővárosi labdarúgó csapat fiataljainak a mérkőzésén. Tizennégy éves ferencvárosi és rákospalotai fiúk fociztak egymás ellen, s amint az ilyenkor szokás, aprították egymást rendesen. Egyikük meg is sérült, ám az ezt követő csetepaté mégsem a pályán, hanem a pálya szélén torkollott fizikai atrocitásba: nem a futballisták, hanem a partvonal mellett „szurkoló” szüleik verekedtek össze. Az egyik apuka olyan súlyosan megsebesült, hogy ömlött a fejéből, a vér. S bár a játékvezető nem szakította félbe a meccset, a mérkőzés mégsem folytatódott, mert az egyik klub edzője, hogy megakadályozza a nagyobb bajt, lehívta csapatát a pályáról.
Az esetről egy internetes portálon olvastam. Sok hozzászólás érkezett a témához, a legtanulságosabb talán egy futballbírótól jött. Egészen kicsiknek vezet mérkőzéseket, s arról írt, hogy egy meccsen az egyik csapat kispadjához közeledve hallotta, amint az edző utasítja a játékosát: nem mehet el melletted a szélső! Ha másképp nem megy, lerúgod!
A játékvezető előbb figyelmeztette az edzőt, majd miután az nem hallgatott a szép szóra, kiállította, azaz, elküldte a kispadtól. A történethez tartozik még, hogy a szabálytalanságra buzdított kisfiú csapata kikapott a meccsen, majd a mérkőzés után, már a zuhanyozóban a bíró hallotta, amint a vesztes csapat edzője értékeli a pályán látottakat: kikaptatok, de ti voltatok a jobbak. Az a szemét bíró elcsalta a meccset. Még azt is közölte a fiúkkal, hogy hová menjen az a köcsög, meg, hogy mit csináljon az anyjával.
Ha még nem mondtam volna, tízéves fiúk fociztak ezen a meccsen, s jó okom van feltételezni, hogy nem egyedi estről van szó. Akinek van sportoló gyereke, vagy az ismeretségi körében tud ilyenről, az, ha verekedésekről nem is, de ellenségeskedésekről bármikor beszámolhat. A helyzetet tovább árnyalja, hogy a gyerekek nem csak az ellenfelek játékosaiban, hanem gyakran a saját csapattársaikban is ellenséget látnak. Ebben megint csak „számíthatnak” a szüleikre. Utóbbiak ugyanis mindent elkövetnek azért, hogy az ő gyerekük kerüljön be a csapatba, s ne az a másik, akit az edző előnyben részesít az „én kis fiacskámmal”, szemben.
Néhány évvel ezelőtt az akkor 9 éves fiam az egyik fővárosi csapat gyerekcsapatának edzéseire járt. Egyik hétvégén, ahogyan a normális családoknál időnként előfordul, kirándulni mentünk. Szép idő volt, a labda is előkerült. Cselezgettünk, fociztunk, amikor egyszerre csak azt vettem észre, hogy a fiam bokán rúgott. Gondoltam, véletlen volt. Ám amikor két perccel később, becsúszó szerelésnek csúfolva a megmozdulást, páros lábbal belém szállt, gyanakodni kezdtem: ez meg mi volt? - kérdeztem a gyerektől.
Így mutatják az edzésen, válaszolta ártatlanul. Nagyjából itt ért véget a fiam futballista pályafutása. Hogy őszinte legyek, nem is bánom. Mert lehet, hogy a magyar futball szegényebb lett egy megváltóval, de legalább az én bokám és a gyerek lelkivilága épségben maradt.

A Metro - www.metro.hu -számára írt cikk írott változata