Már most jelzem: én mindig hittem abban, hogy a nemzeti konzultáció legújabb szériája is sikeres lesz. Nem csak azért, mert alapjában pozitív a világképem, de tudom, hogy amihez mi nyúlunk, az már eleve sikerre ítéltetett. A kudarc szót töröltük a szótárunkból, a megszorítás  kifejezést soha nem ismertük.

Siker volt a tatárjárás, a mohácsi vész, a világosi fegyverletétel, és Trianonban is a saját kérésünkre csatolták el tőlünk az ország kétharmadát. A falkaforradalomról nem is szólva – csupa szárnyalás, megannyi magas röptű ívelés. Brüsszelt legyőztük, az IMF-et kipateroltuk, Európának megmutattuk.

Amikor a napokban bejelentették, hogy a miniszterelnök felmentette a konzultációért felelős államtitkárt, még a maradék kételyeim is eloszlottak: tényleg egy valódi, a szemünk előtt született sikertörténet tanúi vagyunk. Igaz, a kiküldött nyolcmillió kérdőívből június végéig csupán 368 ezret küldtek vissza, de, mint Havasi Bertalan, a miniszterelnök sajtófőnöke elmondta, a konzultáció remekül halad. Csak, tette hozzá a szóvivő, „most kicsit hosszabb a kérdőív, és talán több időt, beszélgetést, gondolkodást igényel a benne foglalt fontos kérdések eldöntése.”

Nehogy már valaki beszélgetés, gondolkodás nélkül küldje vissza a kérdőívet.

A családoknak valóban meg kell beszélniük, hogy mit is válaszoljanak: akarják-e, hogy minden szebb és jobb legyen, vagy éppen ellenkezőleg. Ezeréves magyar sorskérdések ezek, nem lehet rájuk hebehurgyán válaszolni.

Első felindulásból például, a levél íróját elküldve melegebb éghajlatra.

Egy nappal azután, hogy leváltották a remekül haladó nemzeti konzultációért felelős államtitkárt, azt is megtudhattuk, hogy most már 600 ezernél is több kérdőívet küldtek vissza az állampolgárok. A válaszok tartalmáról nem szivárgott ki semmi, pedig ha a kormány helyében lennék, nem várnám meg a végső határidőt (augusztus 20.), hanem nagy izgalmamban már most beleolvasnék a levelekbe.

Hogy a nagy nyári rekkenő közepén is tudjam, mit üzentek nekem az emberek. Persze, lehetne még ennél is sikeresebb a nemzeti konzultáció, mehetne gyorsabban a szekér, hiába az elmélyült gondolkodást igénylő kérdések, fel lehetne gyorsítani a folyamatot. Nem szeretnék ötleteket adni, van a kormánynak tanácsadója, több is, mint elég, de ha lenne egy annyira sikeres projektem, hogy még a területért felelős államtitkárt is menesztenem kell emiatt, biztos, hogy még hatékonyabbá tenném a konzultációt. Nem nagy ördöngösségekre gondolok, régóta ismert, máshol már bevált praktikákra csupán.

Például arra, hogy kötelezővé tenném a kérdőív visszaküldését. Nem mindenkinek, mert az már diktatúra lenne, hanem csak azoknak az öntudatos polgároknak, akik hajlandók felismerni az érdekeiket. Belevenném ugyanis az alaptörvénybe, hogy csak a kérdőívet visszaküldők kaphatnak nyugdíjat, járulékot, munkát, orvosi ellátást, oktatást és jó minőségű magyar görögdinnyét.

És persze az egészet szigorúan ellenőriztetném. Nehogy az legyen, hogy valaki nem válaszol a Kedves Vezetőnek. Vagy válaszol, de úgy, hogy mindenféle disznó ábrákkal firkálja teli a papírt, aztán másnap jelentkezik a háziorvosánál, hogy szédül, vagy megfájdult a hasa.

Csak annak lesz joga szédülni, és annak fájhat a hasa, aki rendesen visszaküldte a Kedves Vezetőnek a kérdőívet.

Az pedig szemenszedett hazugág, amit a miniszterelnöki sajtófőnök állításával ellentétben sokan gondolnak, hogy a nemzeti konzultáció mégsem annyira sikeres, mint ahogyan azt mondják. És hogy a Kedves Vezető szomorú volt, amiért nem válaszolt neki mindenki, postafordultával. Ha pedig ő szomorú, akkor az azzal jár, hogy ideges, és kimutatja a foga fehérjét. Hangos szó hallik ilyenkor, tányérok törnek, államtitkárok menesztődnek.

Aki teheti a környezetében, húzza be fülét, farkát, meneküljön, amerre lát.

Hiába haladunk remekül, kell az nekünk, hogy a Kedves Vezető szomorú legyen?