Régi rendőrtörténet
Ezekben a nehéz, rendőrt próbáló napokban nem tudom, hogy mi lenne a jó nekünk: az, ha az öt brutális rendőr közül kettő tényleg megerőszakolta...
Ezekben a nehéz, rendőrt próbáló napokban nem tudom, hogy mi lenne a jó nekünk: az, ha az öt brutális rendőr közül kettő tényleg megerőszakolta a védtelen Zsanettet (erről írtam én is nemrégiben), vagy inkább az, hogyha kiderül, hogy minden úgy volt, ahogyan azt a rendőrök és védőik állítják. Vagyis hogy semmilyen erőszak nem történt, hozzá sem nyúltak a lányhoz, ő találta ki az egészet.
Mármint azt nem tudom, hogy nekünk, úgyis, mint magyar társadalomnak mi lenne jobb, ha kiderülne! Zsanettnek és a rendőröknek persze az, ha nem történt volna erőszak. (Ebben az esetben Zsanett szempontjából egy megerőszakolással kevesebb, viszont felelnie kellene azért, hogy hazudott).
De nekünk, akik nem vagyunk sem Zsanett, sem az öt rendőr, bármilyen furcsán hangzik, az lenne a jó, ha mégis úgy lett volna minden, ahogyan azt Zsanett előadta. Nem gondolom persze, hogy fölösleges volt a rendőri vezetők és miniszterük menesztése, hiszen sok gond van a rendőrséggel. Nem volt fölösleges, legföljebb elhamarkodott: már csak azért is, mert most nagyon úgy néz ki, hogy a farok csóválja a kutyát.
Vagyis, hogy a főrendőröknek és egy miniszternek nem azért kell távozniuk, amiért egyébként már korábban kellett volna, hanem azért, mert az ellenzék, szokás szerint, csinálta a balhét.
Amíg mindez kiderül, leírnék egy, még az átkosból velem megesett rendőrtörténetet. Előre figyelmeztetek mindenkit, áthallás egy szál sincs benne, régi történet ez, mára már mosolyogtató, a mai történetekhez képest kifejezetten idegnyugtató felhőjáték.
A hetvenes évek közepét írtuk, nagyon fiatal és nagyon pályakezdő újságíróként álltam a Déli pályaudvar parkolójában és vártam egy ismerősömet. Mint annyian akkoriban én is lázadó fiatal voltam: hosszú haj, szakáll, farmer, ha jól emlékszem, még dohányoztam is.
Néhány perce állhattam fényes nappal a parkolóban, amikor elindult felém két rendőr. Lassan, komótosan közeledtek – a hatalom tekintélye akkoriban abban is megnyilvánult, hogy nem kapkodta el az állampolgárokkal történő érintkezést.
- A rohadt anyátok! - mondtam magamban. – Már fényes nappal sem lehet nyugodtan egy parkolóban álldogálni?
Még meg sem szólaltak, de már utáltam őket. Mire odaértek hozzám, már úgy felhergeltem magam, hogy kis híján megütött a guta. Mit képzelnek ezek, nekik már mindent lehet?
Odaértek hozzám, néhányszor körbejártak, mintha valamilyen kiállítási tárgy lennék.
- Buzi zsaruk! – tettem hozzá, persze, ezt is csak magamban. - Dögöljetek meg, ott, ahol vagytok!
Ekkor az egyikük odalépett hozzám, és a körülményekhez képest udvariasan, de azért meglehetősen pártállami hangnemben azt mondta:
- Kérem, adja ide a személyi igazolványát!
- Anyád! – mondtam volna, ha lett volna hozzá bátorságom. – Mi a bajotok velem? Már állni sem lehet?
Egy pillanatra átvillant rajtam, hogy nem adok neki oda semmilyen papírt, de azután győzött a józan ész, és elővettem a kért dokumentumot. A rendőr hosszan nézte, forgatta, majd megszólalt:
- Szervusz Péter!
Erre nem számítottam.
- Ismerjük egymást, hogy tegeződünk? – kérdeztem. Ezt már nem magamban mondtam, valahonnan előjött a bátorságom.
- Hát persze! Én vagyok a Nagy Laci. (Valójában nem így hívták, csak most, hogy írok róla, nevezem így). Nem emlékszel? Együtt jártunk általánosba.
Ekkorra már beugrott: tényleg! Nagy Laci volt az osztályban a szegény gyerek, édesanyja egyedül nevelte őt a testvérével, ráadásul rosszul is tanult. Az én családom közepesen volt eleresztve, és én kifejezetten jól tanultam. Amit most csak azért említek, mert Laci meg volt győződve arról, hogy én azért tanulok jól, mert van pénzünk, ő meg azért rossz tanuló, mert szegények. Jellemző, hogy amikor tizenkét éves koromban apám hirtelen meghalt, N. Laci örömittasan rohangált az iskolában. Most már a Földes is rossz tanuló lesz, kiabálta boldogan. Nem volt ebben semmi rosszindulat, nem is haragudtam rá, csak ő azt gondolta, hogy most végre helyreállt a világ rendje. (Nem állt helyre: nem lettem rossz tanuló).
Néztük egymást a Déli parkolójában, tizenöt éve nem találkoztunk, fogalmam sem volt, hogy rendőr lett, naná, hogy nem ismertem meg.
- Szia Lacika! - mondtam neki. – Mi a francnak kellett ez a cirkusz? Miért kérted el a személyimet?
- Régen találkoztunk – válaszolta -, nem voltam teljesen biztos abban, hogy te vagy az. A szabályzatban pedig benne van, hogy a rendőr nem tegezheti az állampolgárt. Mert mi van, ha mégsem te vagy az?
Majdnem elröhögtem magam, de be kellett látnom, igaza volt. Egy kicsit még beszélgettünk, mi van a régiekkel, ki kivel találkozott, tud-e valamit egykori tanárainkról? Közben a másik rendőr – az, akivel nem jártam együtt általános iskolába – zavartan és unottan toporgott.
Idővel minden közös témát (nem volt sok) kimerítettünk, s kezdett kínossá válni, hogy mindenki bennünket néz: két rendőr barátságosan álldogál egy civillel – nem hiányzott, hogy azt higgyék az emberek, titokban én is közéjük tartozom.
- Na, akkor én megyek! – mondtam. – Örülök, hogy találkoztunk.
- Én is örülök - mondta Laci. Majd egy épület felé mutatott:
- Itt dolgozom a kapitányságon, ha egyszer arra jársz, ugorj be néhány percre beszélgetni!
A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írott cikk
