Tele van vele ragasztva a város, ha akarnám, akkor sem tudnám kikerülni. Lenéz rám a messzi magasból, gyarló városlakóra. Jó lenne tudni, hogy mit gondol rólam valójában, miközben felemelkedést és gyarapodást ígér mindenkinek.

Magasabb bért, több nyugdíjat, korszerűbb oktatást, szakszerűbb egészségügyi ellátást.

Azt ígéri, hogy jobb lesz, mint amilyen volt.

Ha rá szavazok persze. Mert különben megnézhetem magam. Ha balga módon rossz helyre ikszelek, netán otthon maradok október 12-én, esetleg kirándulni megyek a családommal, vagy otthon bambulok a tévé előtt, akkor majd meglátom, milyen rút jövő vár rám.

Nem fogok gyarapodni, felemelkedni, nem leszek sem erős, sem pedig sikeres.

Magamra vessek, ha nem Plakát urat választom. Csak benne bízhatok eleitől fogva. Ő az, aki megvéd mindentől: világpiactól, idegen hatalmak ügynökeitől, áremelkedéstől, munkanélküliségtől, végeláthatatlan kórházi várólistáktól. Azoktól a bajoktól, amelyeket nem kis mértékben ő hozott rám.

Nézem Plakát urat, és szeretnék hinni neki. Jó lenne, ha hihetnék, mert hinni mindig jobb, mint tapasztalni. Amit látok, az nem biztos, hogy úgy van - csak az a biztos, amit elhiszek.

Rá kell szavazni, különben megáll az élet. Emelkedik az áram és a gáz ára, többet kell fizetni a kéményseprésért, a szemét elszállításáért, és még a mostaninál is több baromság lesz az iskolai tankönyvekben.
Azt már alig merem említeni, hogy gyarmat leszünk újra.

Nem akarok gyarmat lenni. Adják ide a lóvét a brüsszeli bürokraták, minél többet és lehetőleg még ma, aztán akkor lássuk egymást, amikor a hátunk közepét.

Értem én a rám magasról lenéző szempár üzenetét, fel bírom fogni, nem vagyok annyira agyatlan, mint amilyennek Plakát úr néz engem.

Csak még azon gondolkodom, hogyha ilyen jól tudja, hogy nekem mi a jó, akkor miért nem hozta el már korábban is a Kánaánt? Miért várakoztatott engem és a többi magyar embert ilyen végeláthatatlanul sokáig?

Miért csak ígéri mindig, hogy jövőre jobb lesz?

Mikor lesz már egyszer most is jó?