Másokhoz hasonlóan én is nagyon megdöbbentem, amikor kiderült, hogy mi magyarok, mennyire nem szeretjük a  pirézeket. Ha engem kérdeznek, nekem speciel semmi bajom velük, de azokat is meg tudom érteni, akik nem szeretnék, ha a szomszédjuk piréz lenne, vagy ha csemetéjük az iskolában egy piréz kisgyerekkel barátkozna.

Így van ez még akkor is, ha a pirézek valójában nem is léteznek. Az egyik közvéleménykutató cég találta ki őket, amikor azt vizsgálta, miként vélekednek a magyarok az idegenekről. Az eredmény elképesztő: míg tavaly júniusban a magyar lakosságnak még csupán 59 százaléka utasította el a pirézek esetleges idetelepülését, addig idén februárra ez az arány 68 százalékra nőtt.

Nem jó ma Magyarországon piréznek lenni!

Megjegyzem, mi magyarok, akik mint tudjuk, befogadó nép vagyunk, mindig is gyanakvással viseltettünk a pirézekkel szemben. Amire egyébként minden okunk megvolt. Annak ellenére, hogy a pirézek – szemben a tatárokkal - nem irtották ki a lakosság nagy részét, és még azzal sem vádolhatjuk őket,  hogy megszállóként 150 évig tartózkodtak volna az országban. Nem hagytak ránk idegen eredetű szavakat, fürdőket és minareteket, s nem hígították a magyarság génállományát mindenféle bizonytalan eredetű DNS-sekkel. Még csak azt sem állíthatjuk, hogy a pirézek sodortak volna bennünket a világháborúknak nevezett szörnyűségekbe. És nem az ideiglenesen hazánkban állomásozó piréz csapatok katonáinak adták át egykori újságcikkek szerint az öröklakásokat.

A pirézekkel szerintem az a legnagyobb baj, hogy valójában semmit sem tudunk róluk. Ha legalább néhány pirézt ismernénk, akkor elmondhatnánk róluk, hogy a pirézek nem szeretnek dolgozni, lopnak és bűnöznek, de vannak közöttük rendesek is. Ám egyet sem ismerünk közülük, ezért is olyan gyanúsak, hogy egyre nagyobb számban utasítjuk el őket. Mert mi van, ha idejönnek és kiderül róluk, hogy sokan vannak. Vagy szebbek, okosabbak, ügyesebbek, mint mi – akkor aztán megnézhetjük magunkat.

Ezek persze csak elméleti feltevések, egyelőre még egyetlen piréz sem jelentkezett, hogy nálunk szeretne letelepedni.

Hanem van itt valami más is. A pirézekkel is úgy vagyunk, mint a szocializmus idején voltunk a lángossütővel. A lángost szerettük – zsíros volt, csöpögött, de a mi bendőnkbe vándorolt – ám a lángos sütőjét, aki a mi bőrünkre sütögette a maga pecsenyéjét, már ki nem állhattuk. És ennek az utálatnak komoly gazdasági okai voltak: a lángossütőnek nagyobb háza, jobb kocsija, mellesebb nője volt, mint nekünk - naná, hogy evett bennünket a sárga irigység!

Valahol a lángossütők is pirézek voltak.

Csak akkor még nem tudtuk, mert nem szabadott tudnunk.

Persze, csak hivatalosan nem tudtuk, hogy nem szeretjük őket - baráti társaságokban gyakran szóba került, hogy a legszívesebben megfojtanánk a pirézeket egy kanál vízben.

Jó, tudom én, hogy a pirézek pénzt hoznak az országnak. Itt laknak a drágán épült hoteljeinkben, fogyasztanak az éttermeinkben. Nincs is ezzel semmi gond, csak azt nem szeretjük bennük, hogy lépten-nyomon beléjük botlunk az utcán. Kis bédekkereiket böngészve egymásután pipálják ki a turista látványosságokat, lefényképezik a Halászbástyát, és a Vajdahunyad várát. Mindez persze még nem jelentene elviselhetetlen terhet a magyar lakosság számára, de sajnos a pirézek tevékenysége nem merül ki ennyiben. Időnként ugyanis megkérdezik, hogy merre van a belváros, vagy hogy miként juthatnának el a Margitszigetre. Én még ezt is elnézném nekik, ha mindezt nem valamilyen általunk nem beszélt nyelven tennék. Mert ha megtanulnának rendesen, magyarul kérdezni, akkor a magyar ember magyarul válaszolna nekik. Ahogyan egy régi dakota közmondás tartja: amilyen az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten!

Így viszont, hogy halványlila segédfogalmunk sincs, hogyan kell válaszolni egy piréz nyelven feltett kérdésre, a dolog kezd problémássá válni. Az önérzetünkben vagyunk ezzel megalázva, minden percben azt éreztetik velünk, hogy nyelveket nem beszélő, befelé forduló, búval bélelt nemzet vagyunk, akik ráadásul még a pirézeket is gyanakodva fogadják.

Úgyhogy, szerény véleményem szerint a pirézek jobban tennék, ha maradnának ott, ahol vannak.

Persze, ha minden hónap tizedikéig átutalnának egy jelentősebb összeget a magyar szállodáknak, azzal sokat javíthatnának a tetszési indexükön. A látványosságokat pedig nézzék meg interneten –a Kossuth tér például az egy évvel ezelőtti képeken sokkal jobban mutat, mint mostanában.