- Mongyad Peticica! Ki vele, mi bántja a lelkedet? Tudod, nem szeretem, ha az embereim búslakodnak.

- Dilemmám van, Főnök.

- Montam már, hogy ne szólíccsál Főnöknek. Az olyan maffiás. Hívjál te is úgy, mint a többiek!

- Jól van, Főnök. Nagy dilemmám van.

- Aztán mekkora az a nagy dilemma?

- Négyszáz négyzetméteres. Vagyis, hétszáz. Valami ilyesmi.

- Telek? Ház? Lakás?

- Házikó, Dunakeszin.

- És mennyit kóstál ez a te nagy dilemmád?

- 167 millió.

- Forint, vagy euró?

- Forint.

- Na, az nem is drága. Mi a baj vele, Peticica?

- Meg akarom venni.

- Hát vegyed meg, ha kell neked. Egy külügyminiszter nehogy már valami roskatag kis viskóban fogaggya a vendégeket.

- Köszönöm, Főnök. Csak az a baj, hogy hivatalosan nekem nem lehet ennyi pénzem.

- Aggyak kölcsön?

- Félreértesz, Főnök. Ki tudom fizetni, csak hivatalosan nincs ennyim.

- Már mér' ne lehetne neked ennyi pénzed hivatalosan, Peticica?

- Mert még csak 36 éves vagyok. Soha életemben nem dolgoztam máshol, csak a politikában.

- Nincs ennél felemelőbb elfoglaltság, Peticica. A nép szolgálata. A haza üdve, mindent a zemberekért, meg hasonlók. De mongyad már, hogy én miben segítehetek?

- Megvenném azt a kis kulipintyót.

- Montam már, vegyed meg. Ha mostan árujják, mostan kell megvenni. Mikor máskor?

- Botrány lesz belőle, Főnök. Ezek ott a médiában tudják, hogy nekem nem lehet ennyi pénzem, mert soha nem kerestem ennyit hivatalosan.

- A feleséged spórolt 11 milliót a konyhapénzből. Takarékosan gazdálkodott, hó végén visszavitte az üres üvegeket.

- Még akkor is hiányzik hozzá néhány tucat millió.

- Szüleiddel mi az ábra?

- Élnek, hál'istennek. Épségben, egészségben.

- Na, ez nagy szerencse. Mongyad meg nekik, hogy egy élet megfeszített munkájával segítettek téged. A feleséged szülei szintén. Ők egy dolgos élet verejtévével. Szorgosak vagytok mindahányan, majd eztet kommunikájjuk.

- Köszönöm, Főnök. Szóval, azt mondod, megvehetem ezt a házat?

- Kifejezetten biztatlak rá, Peticica!

- És ha a sajtó rám száll?

- Minden csoda három napig tart. Ne féljél te semmit, ezek a népek itten mindent elfelejtenek. Ebben van a mi erőnk, hogy a zemberek nem emlékeznek semmire.

- Köszönöm, Főnök. Megnyugtattál.

- Ez a dolgom, Peticica. Nem szeretem látni, amikor szomorkodol. Én aztat szeretem, ha az embereim elégedettek.