Egy társadalom nem lehet meg példaképek nélkül. Kellenek olyan idolok, akikre felnézhetünk, akikről tudjuk, hogy többek, jobbak nálunk, kiválóbbak annál, mint amiről mi, gyarló hétköznapi emberek álmodhatunk. Sokáig nem volt senki, akire felnézhettünk volna, de hál’istennek, elmúlt a kilátástalanság, mostantól nekünk is vannak példaképeink.

A buszvezetőkre gondolok, azokra a honfitársainkra, akik hétfőn és kedden reggel nem indultak el a garázsokból.

Arról van szó, hogy adva van egy ország, hányatott sorsú, megosztott lakossággal. Egy ország, ahol az emberek már egy oltás miatt is egymásnak képesek feszülni. Egy ország, ahol haladó hagyományai vannak a szabályok be nem tartásának. Ahol, aki csak teheti, tesz a törvényre, sőt, gyakran épp azok hágják át leglátványosabban e törvényeket, akik a világra segítették őket.

Persze, mi, lakosság sem vagyunk különbek a vezetőinknél. Ha szabad így fogalmazni: kölcsönösen megérdemeljük egymást. Számla nélkül vásárolunk a piacon, nem kérünk nyugtát a kulcsmásolónál, papír nélkül javíttatjuk a vízvezetékünket.

Ott csapjuk be az államot, ahol csak tudjuk.

Többnyire nem tudjuk, mert az állam egyre éberebben őrzi azt, ami az övé. (Vagyis azt, ami a miénk.) Meg aztán őt sem kell nagyon félteni: az állam is igyekszik átvágni bennünket. Igaz, neki sem mindig sikerül, merthogy mi is éberek vagyunk ám.

Mi mások is lehetnénk: ezer évnél is régebben élünk e honban, tudjuk mi a dörgés, nem ma jöttünk a hathúszassal.

Amúgy meg jobb híján, az állam is mi magunk vagyunk.

De hogy kerülnek ide a buszvezetők? Akik hétfőn és kedden reggel a garázsaikban hagyták a buszaikat, különösen a dél-pestiek és dél-budaiak jártak élen a sehova sem menésben.

Hát úgy, hogy végre van egy társaság – az állomáshelyükön dekkoló sofőrök - akik hiánytalanul betartják a szabályokat. Nincs ebben semmi politika - kicsinyes betartás, keresztbe fekvés is csak néha érhető tetten. Szigorú törvénytiszteletről van szó az esetükben, ez a napnál is világosabb.

Hiányzik az indexbúra - naná, hogy nem megyek sehová! Hadd fagyoskodjanak az iskolába induló gyerekek, majd meggyógyulnak, annyi megfázás elleni szert hirdetnek a tévében.

Nem ég az egyik utastéri lámpa? Nem kívánhatják, hogy ilyen slendrián állapotában kivigyem a forgalomba a buszomat! Hadd késsen el a munkából az, akinek még van hová bemennie!

Nem világít a műszerfal? (Ami egyébként már korábban sem világított?) Törvénytisztelő állampolgárként nem várhatja el tőlem senki, hogy kivilágítatlan műszerfallal vágjak neki a forgalomnak!

Becsüljük meg a buszvezetőket, ők legszabálykövetőbb népség ebben az országban. Kismiska vagyunk hozzájuk képest, nyeretlen kétévesek. Magasabb rendű népek ők, morálisan mindenképpen.

Ők, szemben velünk, többiekkel, semmi olyat nem tesznek, ami szabályellenes.

Mindennél jobban tisztelik a törvényt, olya erősen ragaszkodnak hozzá, hogy még az sem érdekli őket, ami körülöttük történik.

Nem arról van szó, hogy sztrájkolni ne lenne bárkinek szíve-joga. Hanem arról, hogy adva van egy ország, amelyet fennkölt lelkiállapotban hazának is szokás nevezni. Ez a haza épp most kezd kikászálódni a bajból. Még nagyon az elején van a kászálódásnak, vannak, akik még a jelét sem látják, de talán elmondható: innentől már nem teljesen reménytelen.

És akkor jönnek ezek a derék, morálisan messze fölöttünk álló buszsofőrök. Akik még soha nem csaptak be senkit, akik még soha nem hazudtak senkinek.

Jönnek a kivilágítatlan műszerfalaikkal, a hiányzó indexburáikkal a nem működő utastéri világításaikkal. Garázsban hagyják a buszokat, cserbenhagyják az utazókat. Egyedül a szabályt nem hagyják cserben – betartják, ha mindnyájan beledöglünk is.

Ezért mondom, hogy példaképeink a buszvezetők. Ha tehetnénk, egymással versenyezve ölelnénk keblünkre mindahányat. Főleg a dél-pesti és a dél-budai garázsokban dekkolókat.

Mindenki fogadjon örökbe még egy buszvezetőt!