„Ha faltól falig elmegyek,

követnek a titkos szőnyegek.”

Neoprimitív, 1980

Most tényleg nem az a kérdés, hogy kell-e nekünk atomerőmű. Nem tudjuk innen ezt megmondani, és ez így van jól. Ha mi is tudnánk, nem lenne szükség a nálunk okosabbakra, akik persze szintén nem tudják.

Igaz, ők legalább megmondják.

Igen, kell az atom, mert nem olyan veszélyes, mint amennyire mondják, és jelenleg nincs jobb.

Nem, nem kell az atom, mert sokkal veszélyesebb, mint mondják, és már most is van jobb.

Szóval, nem erről van szó, de még csak nem is arról, hogy a szükségesnél többe kerül-e nekünk, magyaroknak a paksi atomerőmű bővítése. Valószínűleg többe, mint amennyibe kerülhetne. Hivatalosan tizenkétmilliárd dollárt kóstál, ám a végén feltehetőleg ennél is vastagabban fog majd a fizetőpincér ceruzája. Nálunk ugyanis minden többe kerül, mint amennyit eredetileg kérnek érte. Mindig vannak ugyanis bizonyos, előre nem látható körülmények, amelyek sohasem olcsóbbítják a beruházást, hanem mindig drágítják.

El kell lopni egy adott összeget, bizonyos zsebekbe tömködni a pénz egy meghatározott százalékát.

De most & itt még csak nem is ezt kérdezzük, hogy ki, kinek, mennyit.

Van nekünk pénzünk, fizetünk, mint a katonatiszt. Mi, magyar adófizetők hozzászoktunk ahhoz, hogy gálánsak legyünk. Lám, a közmédiának is adunk erre az évre 80 milliárd forintot. Azért adjuk neki, hogy tájékoztasson bennünket arról, hogy mi történik a világban, s nem utolsósorban Magyarországon. A közmédia meg köszöni szépen, elteszi a pénzt, mert úgy gondolja, hogy jó helyen van az nála. És innentől kezdve nem köti az orrunkra, hogy mire költi. Meglátjuk majd, ha eljön az ideje.

És tényleg meglátjuk, egyenesen a saját szemünkkel: híreket hamisítanak, közéleti szereplőket montíroznak ki, elhallgatnak, csúsztatnak, hazudnak.

A mi pénzünkért, a mi szemünkbe.

A Fidesz veszprémi vereségét, és ezzel a kétharmados parlamenti többség elvesztését a köztévé híradójában például 16 másik hír előzte meg. Ennyi hírt találtak aznap fontosabbnak a szerkesztők. Ami arra utal, hogy szakmailag és/vagy morálisan alkalmatlanok.

Itt értünk vissza Pakshoz, mert arra is mi adjuk a pénzt. Hogy konkrétan mire, azt persze nem tudjuk, és még harminc évig nem is tudhatjuk meg.

Közünk?

Harminc év múlva megtudhatja, aki él még közülünk, és akit érdekel majd egyáltalán, hogy mi volt 2015-ben. Addig titok, hogy ki kivel kötött szerződést és pontosan miről. Ki, mit szállít, hová és mennyiért.

Még azt sem tudhatjuk, hogy mi az, amit tudnunk kéne. Azt mondják, hogy nemzetbiztonsági érdeket sértene, ha mi, magyar adófizetők megtudnánk, hogy ki és mit szállít, kinek és mennyiért, a kibővített paksi erőműbe.

Nem kívánok mások nevében nyilatkozni, megpróbálom mindezt szerény személyemre lefordítani. Hogy mit tennék, ha megtudnám, hogy X illető Y nevű cége szállít Z értékben fűtőelemeket a beruházáshoz.

Azt tenném, amit máskor is, amikor nem tudok meg semmilyen nagy titkot: elmennék moziba, vagy olvasnék valami jó könyvet.

Marad hát az, hogy most minden nagyon titkos. És ami titkos, az többnyire tisztességtelen.

Mi, úgyis, mint adófizető magyarok, mostantól megint futhatunk a pénzünk után. Sok esélyünk nincs, hogy utolérjük – harminc évre titkosították, azt sem tudjuk, hogy hol keressük.