Elképzelem, hogy Orbán Viktor nem a gondosan megválogatott, hívekből és pártkatonákból álló hallgatóság előtt mondja el évértékelőjét. Mely közönség, s ezt a Nol tv bejátszásából is tudjuk, Orbánék közel hároméves regnálásának nyerteseiből verbuválódott. Elképzelem, mert nemcsak a miniszterelnöknek, de másnak is lehetnek víziói, hogy a jólöltözött hölgyek, és a hozzájuk tartozó decens urak helyett mások ülnek a Millenáris nézőterén.

Azok az oktatók, például, akik ma még az ELTE BTK-n tanítanak, de épp az évértékelő napján tudták meg, hogy a megszorítások miatt hamarosan távozniuk kell az egyetemről.

Az éhségmenet résztvevői, akiket jó szó és segítő kéz helyett cinikus és aljas szövegek vártak a Kossuth téren. Azok a fiatalok, akik még csak most készülnek külföldre menni, hogy a már kint lévő társaikhoz hasonlóan, szülőföldjüktől távol keressék a kenyérre valót. Nem mintha kevésbé szeretnék a hazájukat, mint Orbán Viktor, vagy, teszem azt, Matolcsy György. Csak, szemben Orbánnal és csókosaival, ők nem találták meg idehaza a számításaikat. Semmit sem találtak idehaza - jelenük nincs, a jövő számukra betarthatatlan ígéret, a múltjukat átírták.

Orvosok, akiket szintén a megélhetés kényszere vezényelt külföldre. Más diplomások, akik a képzettségükhöz méltatlan munkáért nagyságrendekkel több pénzt kapnak, mint idehaza a szakmájukban. Nem Audira gyűjtenek, hanem megélhetésre kuporgatják kinti keresményüket. Hogy egyszer, ha majd megengedhetik maguknak ezt a luxust, hazajöhessenek.

A tönkrement, vagy még csak a csőd szélén lévő családi vállalkozások tulajdonosait képzelem magam elé: vajon, hogyan hallgatnák a közhelygyűjteménybe csomagolt valótlanságokat?

A fiatal nőt a kisgyerekével, akit épp tegnap, Orbán évértékelőjének a délelőttjén láttam a boltban. Azon tanakodott, félhangosan, mintha a karjában tartott gyerekéhez beszélne, hogy mit főzzön aznap. Nem a bőség zavara miatt volt tanácstalan – egy, a kezében tartott kétszázforintossal bolyongott a gondolák között.

Rájuk is gondolt Orbán Viktor szellemi örököse, Lázár János, amikor azt találta mondani: akinek semmije sincs, az annyit is ér.

És ha már a miniszterelnök két viccel szórakoztatta a meghívott nagyérdeműt, elképzelek mellé egy harmadikat. Régi vicc ez is, ugyanúgy, mint a másik kettő, de legalább van köze ahhoz, amiről az évértékelőben szó volt. A Nagy Szovjetunió egyik iskolájában a tanító néni arról beszél a diákoknak, hogy az ő országukban a legjobb a gyerekek élete. Mindenük megvan, amit csak akarnak: a legjobb játékokkal játszhatnak, szép ruhákban járhatnak, finom ételeket ehetnek. A gyerekek lelkesen, csillogó szemekkel hallgatják az előadást, egyedül a kis Vologyának görbül sírásra a szája.

Hát te? - kérdezi a tanító néni. Miért sírsz? Tanító néni, mondja Vologya, én úgy szeretnék a Szovjetunióban élni!

Remélem, a miniszterelnök évértékelőjével elégedett elegáns hölgyek, és a társaságukban lévő decens urak felhőtlenül képesek kacagni az ilyen és ehhez hasonló vicceken. Mielőtt még észrevennék, hogy – az egykori Illés zenekarral szólva - csak bemázolt deszka az imádott bálvány.