Orbán nem fasiszta. Sokaknak ez a véleménye róla, de nincs igazuk.

A Fidesz örök és megbonthatatlan vezéréről sok mindent el lehet mondani, ám az, hogy fasiszta lenne, nem állítható.

Orbán egyszerűen populista. (Ami persze nem kevésbé életveszélyes.) A populizmus az ő esetében azt jelenti, hogy a hatalom a számára minden másnál fontosabb.

Emberségnél, tisztességnél, valódi hazaszeretetnél.

A hatalom megszerzéséért, láttuk évekkel ezelőtt, bármit hajlandó megtenni. Megtartásáért még annál is többet. Még azt is, hogy ha érdekei úgy kívánják, időnként a nácikkal is összefogjon.

Ha nem sodorja el a menekülthullám, akkor hamarosan, de legkésőbb a 2018-as választások előtt, válaszút elé kerül. Döntenie kell, hogy kikkel szövetkezzen: a nácikkal, hogy ne a „kozmopolita hazaárulók” kerüljenek hatalomra, vagy a „kozmopolita hazaárulókkal”, hogy meggátolja a nácik hatalomra kerülését.

Vonát annak idején Orbán húzta elő a kalapjából, ő engedte ki az akkor általa még ártalmatlannak hitt szellemet a palackból. A Jobbik vezére ugyanabban a polgári körben kezdte politikai pályafutását, amelynek Orbán is tagja volt. De Orbán ettől még nem náci, nem azért szabadítottra ránk Vonát és pártját, mert lelkesedik a náci eszmékért, hanem, mert azt hitte, hogy ez jó lesz neki.

Most már ő is tudja, hogy nem lett jó.

Ettől még persze nagyon rendben van a Magyar Narancs címlapja. (Jó, Hitlerre is hajaz valamelyest, leginkább abban, hogy neki is kerítésszínű volt a bajusza.)

A Magyar Narancs nem fasisztázta le Orbánt, hanem lekerítésezte. Meg még azt is írta róla, hogy elment a maradék esze, és a viharos szellemi leépülés jeleit mutatja.

Ez azért nem ugyanaz, mint amikor valakit fasisztának neveznek. A hanyatt esést sem hívjuk kézenállásnak, a gyomirtóról sem mondjuk, hogy kelkáposzta.

Orbán egy populista népvezér, aki a hatalomért bármit, bármikor, bárkivel.

Elég szégyen ez így is, nekünk, magyaroknak.