A halálbüntetés kérdését napirenden kell tartani, mondta április utolsó keddjén Orbán Viktor Pécsett.

Ezt a mondatot úgy kell érteni, ahogyan elhangzott. Úgy, ahogyan azt a miniszterelnök mondta és gondolta. Mert a mostanában egyre gyakrabban megmutatkozó mentális kihívásai ellenére Orbán Viktor az esetek többségében még mindig tudatában van annak, amit mond. És, jobb pillanataiban legalábbis, azt mondja, amit gondol.

Most sem arra gondolt, hogy Magyarországon be kellene vezetni a halálbüntetést. Nem is ezt mondta. Hanem azt, hogy beszélni kell róla. Napirenden kell tartani a kérdést. Inkább ez foglalkoztassa az embereket, mint más. Például a Quaestor-botrányban érintett kormány-közeli szereplők, a csókosok váratlan vagyonosodása, és úgy általában, a mindent átszövő korrupció.

Orbánnak az lenne a jó, ha a halálbüntetésről beszélnének az emberek, különösen azok, akik az elmúlt fél évben a Fidesztől a Jobbik felé fordultak.

Amit Orbán Pécsett mondott, az nem egy miniszterelnök véleménye, hanem a kocsmák és a lelátók népének zsidózó, cigányozó, szotyit köpködő világlátása.

A kocsmák és a lelátók népe mondhat bármit. Senkit nem érdekel, ettől nem változik semmi, marad minden úgy, ahogyan van.

A miniszterelnök, aki nem csak nézőtéri szotyola-köpködőként ismert, hanem közéleti szerepvállalásai okán időnként öltönyös, nyakkendős emberként is, nem akar halálbüntetést Magyarországon.

Nem akar, mert tudja, hogy nem akarhat. Hiába is akarna, nem lehet bevezetni. Márpedig miért is akarna lehetetlent: volt épp elég ígérete, amit nem teljesített, minek tetézné még a bajt ezzel is.

A halálbüntetés bevezetése nem csak a „brüsszeli bürokratákkal”, és az európai értékrenddel jelentene minden eddiginél komolyabb és nagyságrendekkel súlyosabb szembenállást, de a szerződésben vállalt kötelezettségeinkkel is. Tudja ezt Orbán, hogyne tudná, nem is kockáztatná, hogy emiatt esetleg kilépjünk (vagy kizárjanak bennünket) az Európai Unióból.

Elesnénk az euróban számolt milliárdoktól, nem lenne mit szétosztani a magyar vállalkozók között. Azon vállalkozók között, akik közül nem egy a miniszterelnök baráti körének tagjai közül kerül ki.

A saját lábán álló családról nem is szólva.

Ám csak látszólag ilyen egyszerű a dolog, a valóságban azért van itt más is. Jelesül az, hogy egy felelős politikus felhasználhatja-e egy brutálisan meggyilkolt fiatal lány – és korábban mások - halálát arra, hogy a tisztességet saját hatalmi céljainak alárendelve, politikai tőkét kovácsoljon a tragikus esetekből.

Márpedig itt éppen ez történik. Orbán már nem először igyekszik kifogni a szelet a Jobbik vitorlájából. A „cigánybűnözést” leszámítva már Vonáék összes tematikáját lenyúlta, minek következtében a magyar emberek, már utálják a bankokat, az idegeneket, a szegényeket, az elesetteket. A szakértelemről nem is szólva: erről Csurka óta tudjuk, hogy nem más, mint bolsevista trükk.

Pedig Orbán valójában csöppet sem szimpatizál a Jobbik nézeteivel. Olyannyira nem, hogy undorodik tőlük. Adna két pofont nekik, ahogyan egykor ígérte, és ha tehetné, hazazavarná őket. Ám tudja, hogy a két pofonra egy nagy verés lenne a válasz.

Marad hát igazi terepe, a populizmus echte ungarische változata, a nemzeti szotyializmus. Magyarán az, hogy mindenkinek azt mond, amit az illető hallani akar.

Orbán nem náci, amint ahogyan azt többen mondják és gondolják, pusztán populista. Ami az ő esetében azt jelenti, hogy ha rövid távú érdekei úgy kívánják, ideig-óráig bárkivel, akár még a nácikkal is hajlandó együttműködni.

Most épp ez történik a szemünk előtt, és nem az, amit látunk.