Nyugati pályaudvar
A mellékelt fényképet az egyik barátom készítette, szombaton reggel, a Nyugati pályaudvaron. Az újság, talán nem kell mondanom, hogy melyik a...
A mellékelt fényképet az egyik barátom készítette, szombaton reggel, a Nyugati pályaudvaron. Az újság, talán nem kell mondanom, hogy melyik a négy közül, a Wallenberg szobornál szervezett megemlékezést „reklámozta” némiképp sajátos módon.
Magamhoz vettem a fényképezőgépemet, elmentem a Nyugatihoz. Elkezdtem fotózni a standot. Meg az újságost is, hadd legyen ő is megörökítve az utókornak. Hogy lássák, hogy milyen tisztes magyar emberek azok, akik ilyen gyalázatos fércműveket tesznek ki a standjukra.
Egy idő után előjött az újságos és megkérdezte, miért fotózom a standját?
Nem fontos, mondtam. Csak szeretném megörökíteni az utókornak. Jó, ha tudják, milyen szemét emberek is éltek Budapesten, 2007 októberében.
Ne tessék fotózni, mondta.
De, fotózom, mondtam. Ez itt egy közterület. Nem a maga hálószobájába furakodtam be, még csak nem is a konyhájába, vagy a fürdőszobájába. Ha jól látom, közszemlére tetszett kirakni ezt a gazemberséget.
Menjen innen, mondta. Hangjában félelem volt és fenyegetés. Tudjuk, mindkettő egy tőről fakad.
Nem szóltam semmit. Zsebre vágtam a fotógépet, majd minden előzetes bejelentés nélkül egy hatalmasat bemostam az újságosnak.
Nem volt bennem indulat. Illetve bennem volt, az ütésben nem. Szakszerűen, hideg fejjel ütöttem meg az illetőt, úgy, ahogy annak idején, a karate edzésen tanultam. Régen volt, szinte mindent elfelejtettem már az ott tanultakból, de néhány mozdulat, amikor kell, előjön.
Az ütéstől az újságos berepült az újságjai közé. Mint egy Rejtő regényben: balról várta az ütést, jobbról kapta.
Esés közben anyagi jellegű kárt okozott a sajtótermékei között, minden szanaszét hevert, ő maga egy szórakoztató magazin gyűrött példányán nyalogatta a száját. Nem vérzett, de biztosan fájt neki.
Bementem a stand pultja mögé. Összevissza dobáltam az újságokat, keresztrejtvények és félmeztelen hölgyek repkedtek a Nyugati légterében.
Amikor végeztem, még készítettem néhány gyors fotót a leharcolt újságos standról és a gazdájáról, majd nem sietősen, ám határozott léptekkel, eltávoztam a helyszínről.
Hazamentem, és felhívtam telefonon a köztársasági elnököt. Megvan a száma, az egyik internetes portálról szedtem le. Szabálytalan, tudom, ha jól emlékszem, az adatvédelmi biztos ki is volt akadva, amikor feltették, de mást nem tett, csak annyit mondott, hogy az ilyen cselekmény nagy valószínűséggel szinte majdnem biztos, hogy nem törvényes.
Nem volt otthon a Laci bácsi, éppen sürgős intézkedni valója volt – egy fúrópajzsra hasonlító tárgy rátámadt az egyik védett bazsarózsára.
Csak a főtanácsadójával tudtam beszélni, nála hagytam üzenetet. Közöltem vele, hogy jó lenne, ha a főnöke tenne valamit, mert ami ma itt van, az szégyen. És a legfőbb szégyen, hogy a Laci bácsi hallgat, pedig, ha lenne hozzá orra, érezhetné, hogy éppen az ablaka alá rondítanak a demokrácia ellenségei.
Nem csak a zsidók miatt, és nem csak a baloldali emberek miatt, mondtam a főtanácsadónak. Mondja meg a Laci bácsinak, hogy minden magyar ember miatt. Akik nem egy felfordult, hanem egy normális világban szeretnének élni. Olyanban, ahol a mostaninál jóval kevesebb a gyűlölet, ami meg mégis van, azt a törvények megtorolják.
Azután a Legfelsőbb bíróság elnökét is felhívtam és még egy csomó mindenkit. Pártvezetőket, nagy kiadók igazgatóit – utóbbiakat azért, hogy ne adjanak helyt a lapjaikban a gyűlölködésnek. Nem csak a nyílt uszításról van szó, mondtam nekik, hanem a sunyi, sorok között megbúvó csúsztatásokról. Ha nem lépnek fel ez ellen, ők is bűnösökké válnak. Már most is azok, ám még javíthatnak a besorolásukon.
Azután elővettem egy pohár vörös bort, finomat, szárazat.
És most itt ülök, lassan befejezem ezt a cikket. És bevallom, az egészet csak én találtam ki. A fotót kivéve, természetesen.
Mert az, sajnos valódi. És az újságosstand is az a Nyugati pályaudvaron. Ilyenek vannak mindenhol - százéves pályaudvarokon és más helyeken.
A mellékelt fényképet az egyik barátom készítette, szombaton reggel, a Nyugati pályaudvaron. Az újság, talán nem kell mondanom, hogy melyik a négy közül, a Wallenberg szobornál szervezett megemlékezést „reklámozta” némiképp sajátos módon.
Magamhoz vettem a fényképezőgépemet, elmentem a Nyugatihoz. Elkezdtem fotózni a standot. Meg az újságost is, hadd legyen ő is megörökítve az utókornak. Hogy lássák, hogy milyen tisztes magyar emberek azok, akik ilyen gyalázatos fércműveket tesznek ki a standjukra.
Egy idő után előjött az újságos és megkérdezte, miért fotózom a standját?
Nem fontos, mondtam. Csak szeretném megörökíteni az utókornak. Jó, ha tudják, milyen szemét emberek is éltek Budapesten, 2007 októberében.
Ne tessék fotózni, mondta.
De, fotózom, mondtam. Ez itt egy közterület. Nem a maga hálószobájába furakodtam be, még csak nem is a konyhájába, vagy a fürdőszobájába. Ha jól látom, közszemlére tetszett kirakni ezt a gazemberséget.
Menjen innen, mondta. Hangjában félelem volt és fenyegetés. Tudjuk, mindkettő egy tőről fakad.
Nem szóltam semmit. Zsebre vágtam a fotógépet, majd minden előzetes bejelentés nélkül egy hatalmasat bemostam az újságosnak.
Nem volt bennem indulat. Illetve bennem volt, az ütésben nem. Szakszerűen, hideg fejjel ütöttem meg az illetőt, úgy, ahogy annak idején, a karate edzésen tanultam. Régen volt, szinte mindent elfelejtettem már az ott tanultakból, de néhány mozdulat, amikor kell, előjön.
Az ütéstől az újságos berepült az újságjai közé. Mint egy Rejtő regényben: balról várta az ütést, jobbról kapta.
Esés közben anyagi jellegű kárt okozott a sajtótermékei között, minden szanaszét hevert, ő maga egy szórakoztató magazin gyűrött példányán nyalogatta a száját. Nem vérzett, de biztosan fájt neki.
Bementem a stand pultja mögé. Összevissza dobáltam az újságokat, keresztrejtvények és félmeztelen hölgyek repkedtek a Nyugati légterében.
Amikor végeztem, még készítettem néhány gyors fotót a leharcolt újságos standról és a gazdájáról, majd nem sietősen, ám határozott léptekkel, eltávoztam a helyszínről.
Hazamentem, és felhívtam telefonon a köztársasági elnököt. Megvan a száma, az egyik internetes portálról szedtem le. Szabálytalan, tudom, ha jól emlékszem, az adatvédelmi biztos ki is volt akadva, amikor feltették, de mást nem tett, csak annyit mondott, hogy az ilyen cselekmény nagy valószínűséggel szinte majdnem biztos, hogy nem törvényes.
Nem volt otthon a Laci bácsi, éppen sürgős intézkedni valója volt – egy fúrópajzsra hasonlító tárgy rátámadt az egyik védett bazsarózsára.
Csak a főtanácsadójával tudtam beszélni, nála hagytam üzenetet. Közöltem vele, hogy jó lenne, ha a főnöke tenne valamit, mert ami ma itt van, az szégyen. És a legfőbb szégyen, hogy a Laci bácsi hallgat, pedig, ha lenne hozzá orra, érezhetné, hogy éppen az ablaka alá rondítanak a demokrácia ellenségei.
Nem csak a zsidók miatt, és nem csak a baloldali emberek miatt, mondtam a főtanácsadónak. Mondja meg a Laci bácsinak, hogy minden magyar ember miatt. Akik nem egy felfordult, hanem egy normális világban szeretnének élni. Olyanban, ahol a mostaninál jóval kevesebb a gyűlölet, ami meg mégis van, azt a törvények megtorolják.
Azután a Legfelsőbb bíróság elnökét is felhívtam és még egy csomó mindenkit. Pártvezetőket, nagy kiadók igazgatóit – utóbbiakat azért, hogy ne adjanak helyt a lapjaikban a gyűlölködésnek. Nem csak a nyílt uszításról van szó, mondtam nekik, hanem a sunyi, sorok között megbúvó csúsztatásokról. Ha nem lépnek fel ez ellen, ők is bűnösökké válnak. Már most is azok, ám még javíthatnak a besorolásukon.
Azután elővettem egy pohár vörös bort, finomat, szárazat.
És most itt ülök, lassan befejezem ezt a cikket. És bevallom, az egészet csak én találtam ki. A fotót kivéve, természetesen.
Mert az, sajnos valódi. És az újságosstand is az a Nyugati pályaudvaron. Ilyenek vannak mindenhol - százéves pályaudvarokon és más helyeken.
