Hanem az, hogy valami olyanról van szó, ami nincs. Mert a termelők megállapodhatnak a Tescóval, meg a többi nagy áruházlánccal abban, amiben csak akarnak. Abban az esetben persze, ha az illető áruházlánc hajlandó a velük való egyezségre.

Mert ha nem, akkor bizony nincs mit tenni.

A kormány ugyanis, szemben a termelőkkel, nem üzletelhet a multikkal. Írhat persze levelet a Tescónak, meg a többi nagy áruházláncnak, összehívhatja a főnökeiket egy beszélgetésre – azok meg vagy leülnek tanácskozni a kormánnyal, vagy nem. Gondolom, inkább igen, de nem azért, mintha a kormány nekik a főnökük lenne. Hanem, mert volt gyerekszobájuk, mely szobának pestiesen szólva nem a tehénre nézett az ablaka. De főként mégsem a jó modor okán jelennének meg egy ilyen összejövetelen, hanem azért, hogy elmagyarázzák a kormánynak: Magyarországon legjobb tudomásuk szerint már nem szocializmus van.

A nyolcvan százalék követelése ugyanis nem a kormány ügye, tennék hozzá egy ilyen képzelt – amúgy meg elképzelhetetlen – beszélgetésen a multik. Nemcsak nálunk: más országokban sem az. (Kivétel ez alól persze Észak-Korea, Kuba és talán még néhány kommunistának megmaradt ország).

Nálunk a kormánynak szerencsére nincs beleszólása abba, hogy a Tesco és hasonszőrű társai mit forgalmaznak. Ha lenne beleszólása, az nem lenne jó, mert azt jelentené, hogy nálunk még mindig szocializmus van. Pedig azt egy emberként utáltuk – legalábbis most ezt állítjuk.

A szocializmus sok más mellett abban is különbözik a piacgazdaságtól, hogy az utóbbiban a gazdaság nem a termelőkért, hanem a fogyasztókért van. Fontosak persze a termelők is, merthogy nélkülük nincs mit elfogyasztani, de a piacgazdaság végső soron nem arról szól, hogy a termelőnek minél jobb legyen. Hanem arról, hogy a fogyasztó a lehető legjobb minőségű, és a körülményekhez képest elfogadható árú termékhez jusson hozzá.

Ha pedig ez a jó minőségű és elfogadható árú termék magyar, annak csak örülni lehet. Nemcsak a nemzeti büszkeség miatt, hanem mert a magyar epernek, baracknak, cseresznyének (sorolhatnám sokáig), tényleg nincs párja a világon.

Úgyhogy minden normális ember annak örülne, ha minél több jó minőségű magyar termék lenne a boltokban. És elérhető áron persze. Mert ha nem jó, vagy jó, de drága, akkor mi fogyasztók, akik ennek a láncolatnak a másik végén vagyunk, nem tudjuk, vagy nem akarjuk megvenni az illető árut.

És akkor még azt sem definiáltuk, hogy valójában mi is az, hogy magyar áru. Amit Magyarországon termelnek, vagy amit magyarok termelnek? És – termelés szempontjából – ki számít magyarnak? Aki magyar állampolgár, vagy az, aki itt fizet adót, netán az, aki magyarul beszél? (Bayer Zsolt, aki a szlovák rendszámú tízmilliós terepjárója után Szlovákiában adózik, magyarnak számít?)

És mi a magyar termék? Ami magyar földön terem? Vagy amit magyarok állítanak elő? Ha az illető terméket magyarok állítják elő, de külföldi alapanyagból, akkor az magyar termék, vagy külföldi? És megfordítva: ha az alapanyag magyar, de egy másik országban csomagolják és értékesítik, akkor az magyar, vagy nem?

Volt idő, amikor, ha valami bajunk volt, akkor rohantunk Állam Bácsihoz panaszkodni. Aki, mert jóságos volt, és mint tudjuk, a javunkat akarta, megsimogatta a buksinkat, és megígérte, hogyha tehet valamit az érdekünkben, ő lesz az első, aki ezt megteszi.

És időnként tényleg tett is az érdekünkben - kivéve persze azokat az eseteket, amikor nem.

Most a termelők azt szeretnék, hogy Állam Bácsi, aki mostanság kormány fedőnéven funkcionál, legyen megint mindenható. Szóljon oda a multiknak, ha nem tetszik neki valami, küldjön hozzájuk egy leiratot, azok meg vágják haptákba magukat, és másnap reggel a polcok nyolcvan százaléka magyar áruktól roskadozzon.

Ahogyan a jó Zsdanov elvtárs, Sztálin elvtárs ideológiai jobbkeze mondta egykoron: írók, alkossatok remekműveket!

A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata