Vártam néhány napot, hátha valaki érintett megszólal az ügyben. Hogy lesz, aki magára veszi, megsértődik, kikéri magának. Ha más nem, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége nevű szakmai (?), érdekvédelmi (?) szervezet.

Vagy, jobb híján, a szakma.

Mert már megint botrányos, ami történt. Kövér László házelnök, amúgy ideiglenesen köztársasági elnök, nyikhaj senkiházi terroristának nevezte a hvg.hu újságíróját. Azt a kollégát, aki először tette közzé Schmitt Pál plágiumügyét.

Nem csupán őt minősítette ezzel, hanem az egész szakmát. Azokat a tisztes tollforgatókat, akik arra tették fel az életüket, hogy az igazság kiderítésén munkálkodjanak.

Mert amit a hvg.hu írt, arról rögtön az elején kiderült, hogy nem bulvárkacsa, amint azt Szijjártó Péter, a miniszterelnök szóvivője első felindulásában hazudni méltóztatott. De még csak nem is egy hamis állítás – az első szótól az utolsóig igaz volt minden. Bebizonyosodott, hogy Schmitt Pál plagizált, mások szövegéből írta a doktoriját, és végül, a kelleténél később és igen kínos körülmények között, lemondott.

A MÚOSZ szokása szerint hallgat. Megszokhattuk már, az lenne a fura, ha mondanának valamit. (Nyilván úgy gondolják, ne aprózzuk el az erőt, nem kell minden kicsiségre azonnal rárepülni.)

Van azonban, ami ennél is rosszabb: a szakma is kussol, mintha mi sem történt volna. Idézték persze Kövér interjúját, amit a Hír TV-nek adott, de senkinek sem jutott eszébe, amire már régen lenne igény: az, hogy Kövér Lászlót végre valahára úgy kezelje a magyar újságírás, ahogyan ő azt megérdemli.

Kövért ugyanis el kellene felejteni. Semminek tekinteni, mintha soha nem is lett volna. Hírt nem adni róla, interjút nem kérni tőle, nevét le nem írni. Nem hiúságból, hanem jól felfogott érdekből – önvédelemből. Mert amit ma meg lehet tenni velünk, azt megteszik holnap is.

Megteszik mindig, amikor csak lehet.

Tudom, nem könnyű az összefogás, a szakmai szolidaritás mifelénk nem működik. (A társadalmi sem, miért épp a mi szakmánktól várnánk mást?)

Amikor még a Kurír Elefánt című szatirikus melléklapját szerkeszthettem, próbáltunk valamit Torgyánnal szemben. Akkor, amikor a mára már operett-hősnek tűnő, ám abban az időben véresen komoly tényezőnek látszó népvezér patakvérről szónokolt. Mely patakvérnek elmondása szerint a pesti utcán illett volna folynia.

Akkor hirdettük meg, hogy elfeledjük Torgyánt. Nem írunk róla semmit – épp azt tesszük vele, amit Feleki Kamill tett azokkal, akik méltatlanokká váltak hozzá: ha megsértette valaki, akkor azt az embert megszüntette. (Nem vett róla tudomást. Volt életfogytiglan is, de kisebb bűnökért néhány évvel is meg lehetett úszni.)

Úgy döntöttünk, hogy Torgyán Józsefet „megszüntetjük”, vagyis, a kisgazdák örök és megbonthatatlan vezérét a nyilvánosság számára láthatatlanná tesszük. (Nem sokkal ezután Csurkával szemben is hasonló bojkottot hirdettünk).

Kevesen csatlakoztak hozzánk, ők is csak ímmel-ámmal. Pedig, akkor még a mostaninál reménytelibb időket éltünk. Akkor talán még lehetett volna tenni az ellen, hogy nyikhaj, senkiházi szemforgatók ne minősíthessék következmények nélkül a szakmájuk szabályai szerint eljáró újságírókat.