Talán az volt a baj, hogy nem volt ott a futballpályákon gyakorta megforduló miniszterelnök. Hogy csak Schmitt Pál köztársasági elnök tette tiszteletét a Puskás Ferencről elnevezett Népstadionban, meg persze a leggazdagabb magyar, Csányi Sándor, aki történetesen a labdarúgó szövetség elnöke is egyben. Igaz, ők legalább a saját szemükkel látták, amit amúgy már előtte is sejteni lehetett.

A szereposztó VIP-páholyban: Schmitt, Polt, Demján és még sokan mások

Hogy hiába mantrázzák hónapok óta az erre illetékes sportvezetők, miszerint a magyar futball elindult a jó irányba, a valóság az, hogy a magyar futball semerre sem indult el. Ugyanott van, ahol évtizedek óta tanyázik, fényévnyire az élvonaltól, tisztes távolságra a középmezőnytől. Erről a legkevésbé a játékosok tehetnek, nem az a 11 fiatalember a hibás, aki a Magyar Köztársaság – még így hívják egy kis ideig – címeres mezében kifutott a pályára péntek este. Ők most is hozták, amit tudtak, se többet, sem kevesebbet.

Csakhogy ez a tudás szánalmasan kevés volt - nemzetközi szinten, ahogyan az az eredményjelző táblán is állt: nulla.

A tartalékos hollandok laza, legföljebb ügetésnek nevezhető tempóban rúgtak négy gólt a mieinknek – nem csodálkoznék, ha lett volna közöttük olyan, aki még meg sem izzadt ezen a számukra edzőmeccsnek bizonyult találkozón.

Csodavárás volt ez a péntek este, és a csoda egészen a nyolcadik percig tartott. Akkor a magyar válogatottban nyolcvanadik alkalommal pályára lépő Király kapus lazán bevédte az amúgy távolról sem védhetetlen lövést. Innen már tudni lehetett, hogy sok babér nem terem nekünk, a hollandok csak annyit adtak ki magukból, amennyire feltétlenül szükség volt.

Nem sokra volt szükségük: ezen az estén a kevés is elég volt. A lelátó népe, aki kezdetben még hitt a csodát és megújulást ígérő szép szavaknak, lassanként ráébredt a keserű valóságra. Arra, hogy a futball sem más, mint az élet. Itt is az van, ami mindenhol máshol: végső soron nem a szavak számítanak, hanem a teljesítmény. És, hogy ami idehaza megfelelő kommunikációval teljesítménynek látszik, az valódi versenyhelyzetben szinte semmire sem elég.

Nem a magyar tehetséggel, virtussal van baj, hiszen számos más sportágban ma is a legjobbak között vagyunk. Inkább szakmai hozzáértésnek, jó értelemben alázatnak neveznénk azt, ami már hosszú évek óta hiányzik a magyar labdarúgás vezetőiből. Hogy a jót kellene eltanulni a többiektől, azoktól, akik – mint például a Puskás stadionban bennünket leiskolázó hollandok – jóval előttünk járnak,

Sajnáltam a stadionba kilátogató közönséget, becsapottnak érezhették magukat. Nemcsak többet vártak, de többet is érdemeltek volna annál, mint amit kaptak. És, amint már fentebb már volt erről szó, nem a játékosok hibája, hogy velük, valamint a produkciójukra kíváncsi szurkolókkal megint elhitették, hogy az eredményesség csupán akarat és elhatározás kérdése.

Az is kell hozzá, persze, de ennél messze többre van szükség. Nem elég nagyot álmodni: gólokat is kell lőni.

A Metropol Online számára írt cikk írott változata