No görcsing! - avagy lehet egy arannyal több?
Ha jól látom az éremtáblázaton, a szegény, szerencsétlen svédek egyetlen aranyérmet sem nyertek Pekingben. Már kezdeném sajnálni őket, együttéreznék...
Ha jól látom az éremtáblázaton, a szegény, szerencsétlen svédek egyetlen aranyérmet sem nyertek Pekingben. Már kezdeném sajnálni őket, együttéreznék velük, de azt hallom a rádióban, hogy ez az egyébként csöppet sem örömteli tény nem nullázta le a skandinávok önértékelését. Most nem sikerült, mondja Stockholmban az utca embere a riporternek, reméljük, legközelebb majd jobban megy.
A svédek persze megtehetik, hogy nem dőlnek a kardjukba, és eszükbe sem jut kollektív öngyilkosságot elkövetni. Még a nemzethalálról sem vizionálnak, és nem érzik azt, hogy visszavonhatatlanul lemaradtak a világtól. Nem görcsölnek, ők ugyanis, ellentétben velünk, magyarokkal: svédek. Tudják magukról, hogy mennyit érnek, nincs szükségük semmilyen külső visszaigazolásra ahhoz, hogy bízzanak magukban.
Persze, nyilván ők is el tudtak volna viselni egy-két győzelmet, de ahogy hallom a hírekben, arrafelé az olimpiai játékokat annak veszik, aminek kitalálói, a régi görögök eredetileg szánták: játéknak. Más szóval vetélkedésnek, amelyben, mint az tudvalevő, lehet nyerni, és lehet veszíteni.
Mi persze nem svédek, hanem magyarok vagyunk: bizonytalanok és közép-kelet-európaiak. Nekünk minden apró bíztatásra szükségünk van. Szomjazunk az elismerésre, vágyunk minden kis sikerre. Kell nekünk, hogy valaki megsimogassa a pofinkat, meglapogassa a vállunkat.
Mi magunktól nem szoktuk elhinni, hogy vagyunk valakik.
Ráadásul idáig túlságosan el is kényeztettük magunkat. Nem mondom, hogy nem járt nekünk a kényeztetés, hiszen megérdemeltük. Ha már tengerünk nem lehet, legalább a sportban mutassuk meg a világnak!
Csak hát ugye az a kérdés, hogy mi az, amit meg kellene mutatnunk. Mi az, amit fontosnak tartunk megmutatni magunkból másoknak. Mert azt, hogy bármikor képesek vagyunk keresztbe tenni magunknak, azt „megmutatás” nélkül is látja mindenki. Hogy egy laza mozdulattal képesek vagyunk elűzni egy nehezen idecsalogatott multicéget, amely – persze nem önzetlenül, hanem saját jól felfogott érdekeit szem előtt tartva - munkalehetőséget és felemelkedést jelentene egy magyar város lakóinak.
Más kérdés persze, hogy bele kell-e törődnünk mostantól, hogy csak azt kapjuk, ami nekünk jár? Hogy nekünk csak ennyire futja: kis ország vagyunk, és kevés érmünk lesz ezentúl.
Még szép, hogy soha nem szabad megelégedni azzal, ami van. Mindig többet kell akarni - ha jól sejtem, ezt nevezik haladásnak.
Másrészt viszont, kéretik nem görcsölni!
És főként nem a másikra mutogatni. Hogy kevés a pénz és penészes az öltöző.
Amikor a női kajaknégyes - amely az ismert viszontagságok után a 24. órában állt csak össze -, lazán, minden különösebb „erőlködés” nélkül kikapott a vetélytárs németektől, egy mikrofont tartó sajtómunkás odament a csapat sztárjához, a vezérevezős Kovács Katalinhoz. Azt kérdezte tőle, mi volt a baj, ami miatt nem tudták legyőzni a nagy vetélytársat?
Minden rendben volt, jött a válasz, a németek régebben készülnek együtt, összeszokottabbak voltak, mint mi, érthető, ha jobban mentek.
Mondhatta volna, hogy nem volt jó az étrend, hogy hínáros volt a víz. Páratartalom volt, időjárás és szélirány. Vagy, hogy lapátolás közben egyre csak az járt a fejében, mi lesz az egészségüggyel, hogyan működik majd a felsőoktatás. Mondhatta volna, de akkor nem sportember lenne, hanem politikus.
És akkor – Janics Natasával együtt – a kajak kettesben sem nyert volna olimpiai aranyat soha.
Mert, ne feledjük: ha nem is annyi, mint régen, de azért valamennyi siker nekünk is összejött, az ezüst- és a bronzérmek mellett három aranyat is szereztünk Pekingben.
A svédek, tessék megnézni a táblázatot, egyetlen arany nélkül mentek haza. Pedig Stockholmban, látatlanban lefogadom, nem penészesek az öltözők.
Mondhatta volna, hogy nem volt jó az étrend, hogy hínáros volt a víz. Páratartalom volt, időjárás és szélirány. Vagy, hogy lapátolás közben egyre csak az járt a fejében, mi lesz az egészségüggyel, hogyan működik majd a felsőoktatás. Mondhatta volna, de akkor nem sportember lenne, hanem politikus.
És akkor – Janics Natasával együtt – a kajak kettesben sem nyert volna olimpiai aranyat soha.
Mert, ne feledjük: ha nem is annyi, mint régen, de azért valamennyi siker nekünk is összejött, az ezüst- és a bronzérmek mellett három aranyat is szereztünk Pekingben.
A svédek, tessék megnézni a táblázatot, egyetlen arany nélkül mentek haza. Pedig Stockholmban, látatlanban lefogadom, nem penészesek az öltözők.
A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata
