Ha most közénk tévedne egy marslakó, és valaki lefordítaná neki a televíziókban elhangzó beszélgetéseket, valamint az újságok cikkeit, a kicsi zöld emberke joggal hihetné, hogy a magyarok háborúra készülnek március 15-én. A távoli bolygóról érkező idegen azt olvasná ki a híradásokból, hogy a rendőröknek kötelezővé tették az azonosító viselését, és hogy szükség esetén is csak lábmagasságban célozhatnak a gumilövedékekkel. Némiképp értetlenül hallgatná, hogy akár ötvenezer forintra is büntethető, aki nem engedelmeskedik a rendőri felszólításnak, valamint arról is sokat beszélnek mostanában, hogy egy bírósági döntés értelmében egyszerre 12 ember járőrözhet a Kossuth téren.

Lehetséges rendbontásokról szólnak a jelentések, szélsőséges csoportok készülődéseiről. Még a Gój motorosok is megnyilvánultak az ügyben, azt mondták, tőlük senkinek sem kell tartania, a félelmetes külső érző és hazafiasan dobogó szívet takar. Merthogy, még mindig a vörös bolygóról érkezező barátunk tájékoztatásánál maradva, március 15-e előtt egy nappal az is sokakat foglalkoztat, hogy kell-e félnünk attól, ami egy nap múlva történik. Ki lehet-e majd menni az utcára, méltósággal és felszabadultan ünnepelni? Vagy jobban tesszük, ha otthon maradunk - netán elhúzunk valahová, lehetőleg minél messzebb hazánk fővárosától.

Ezt hallaná a derék marslakó, és csak nehezen értené meg, ha megpróbálnánk elmagyarázni neki, hogy nem háborúra, hanem ünnepre készülünk március 15-én. Ez a nap ugyanis valamikor nem a félelemről, hanem a szabadságról szólt. Volt idő, amikor arra emlékeztünk, hogy egy kis nép – akárcsak százegynéhány évvel később, 1956-ban – megmutatta a világnak, hogy mindennél jobban szereti a szabadságot.

Felfordult a világ: az idén a március 15-e előtti napokban talán még egyetlen mondat sem hangzott el arról, hogy mi is történt 1848-ban ezen a tavaszi napon. Hogy kik voltak a márciusi ifjak, akik a Bécsben kitört forradalom hírére a Pilvax kávéházban gyülekeztek? Ha az ünnep előtt csak gumilövedékekről és azonosítószámokról beszélünk, honnan fogja tudni a jövő nemzedék, hogy ki volt Kossuth Lajos, Petőfi Sándor? És hogy kik voltak a márciusi ifjak, hogyan szabadították ki a börtönből Táncsics Mihályt, miként foglalták le Landerer és Heckenast híressé vált nyomdáját, hogy kinyomtathassák a 12 pontot? Pedig nemrég még erről szólt az ünnep. Hogy volt idő, amikor minden magyar ugyanazért a célért, a szabadságért és a függetlenségért harcolt. Ma pedig? Ha már ünnepelni sem tudunk közösen, hogyan is tehetnénk együtt a közös dolgainkért?

Most tényleg nem üres szóvirág arról értekezni, hogy talán még sohasem volt ennyire nagy a politikusok - divatos szóval: a politikai elit – felelőssége. Mert ha „ott fent”, a nagyok sem képesek közösen emlékezni a magyar történelem talán legszebb napjaira, akkor mit várhatunk az utca emberétől, aki „odalent”, a maga kis világában próbál megoldást találni a mindennapok problémáira. Ha az emberek azt tapasztalják, hogy választott vezetőik nem egymásért, hanem rendre egymásnak feszülnek, nem várhatjuk el tőlük, hogy összefogjanak a nagy, közös célokért.

Amikor „odafent”, a tábornokok világában háború dúl, az egyszerű közkatonák között is nehezebb a békéről és ünnepről beszélni. Pedig az embernek, tudjuk a történelemből, időnként szüksége van az ünnepekre. Olyan napokra, amelyeken örülni is lehet. Meg persze emlékezni – amíg még van mire.

(A Metro újságban – www.metro.hu – megjelent cikk szövege)