Nemcsak a húszéveseké a világ
Bevallom töredelmesen, hogy még soha életemben nem voltam nyugdíjas, s ahogy a dolgokat elnézem, abban sem vagyok biztos, hogy leszek-e valamikor....
Bevallom töredelmesen, hogy még soha életemben nem voltam nyugdíjas, s ahogy a dolgokat elnézem, abban sem vagyok biztos, hogy leszek-e valamikor. Nem az egészségem miatt aggódom, csak a nyugdíj mostanában úgy néz ki, hogy mindig az ember orra előtt húzzák el a mézesmadzagot. Már éppen azt hiszi a célszemély, hogy megvan a szükséges életkor, stimmel a munkában eltöltött évek száma, amikor egyszer csak hirtelen történik valami, s kiderül, hogy mégsem fenékig tejföl a kolbászból készült kerítés.
Mindezt csak azért bocsátottam előre, hogy jelezzem: bár nincsenek kézzelfogható, mondhatni saját tapasztalataim a nyugdíjas lét viszontagságairól, ugyanakkor mégis azt kell mondanom, hogy mint sokan mások, én is tudok egyet, s mást a szépkorú élet rejtelmeiről. Szinte mindenkinek van ugyanis nyugdíjas ismerőse, jó esetben rokona, úgyhogy a legtöbb ember tudna mit mesélni, ha lenne hozzá kedve.
És másokkal együtt én is számos nyugdíjas-viccet ismerek, például azt is, amelyik arról szól, hogy mi a különbség az angol, a francia és a magyar nyugdíjas egy napja között. A poént most nem írnám ide, külön kérésre természetesen közlöm az érdeklődőkkel.
A téma leginkább onnan jutott az eszembe, hogy a napokban olvastam Vikidál Gyula – (Nálam mindig két forint ez a dal) - egy interjúját, amelyben a P. Mobil zenekar egykori frontembere arról panaszkodik, hogy milyen szörnyű ez a világ, az ő nyugdíja például 41 ezer forint. Egy élet munkája van mögötte, mondja Vikidál, s lelki szemeim előtt felrémlik az őt interjúvoló újságíró képe, amint a szégyentől és a visszafojtott indulatoktól megremeg a kezében a mikrofon. De nem kell ehhez függetlennek látszó, ám valójában elkötelezetten jobboldali újságírónak lenni, hogy az ember átérezze: ifjú korunk egyik bálványa, a kiváló Vikidál Gyugyó valóban elmúlt hatvan éves, ilyenkor már inkább az ember mögött van az élet munkája, mint előtte.
Sajnálom Vikidált, hogy így kiszúrt vele az élet. Majdnem azt írtam, hogy ez a mostani kormányzat, mert bár a nyíltan jobboldali elkötelezettségű Gyugyó nem mutogatott rájuk ujjal, némi politikai neheztelést ki lehetett érezni a sorok közül. Implicite az is benne volt a mondandójában, hogy ezek a mostaniak tehetnek arról, amiért ő csak ennyire van megbecsülve.
Ettől még persze nem ragadtam volna szövegszerkesztőt, betudtam volna az egészet egy sokat próbált ember keserű lelkiállapotának, ám nem sokkal ezután újabb nehéz magyar sorsra derült fény. Nagy Feró, aki valamikor a Nemzet Csótányaként szerzett hírnevet magának, azt panaszolta egy zsurnalisztának, hogy 31 ezer forint a nyugdíja, ami nagyon kevés és szemét a világ, ha csak ennyire becsüli egy élet munkáját. És ugyanebből az újságból azt is megtudhattuk, hogy Aradszky Lászlónak (Nem csak a húszéveseké a világ, Isten véled édes Piroskám, Pókháló van már az ablakon, stb.) is nagyon kevés nyugellátást adnak, ha jól emlékszem 44 ezer forintot. Ami szerintem tényleg felháborítóan kevés, épp hogy csak az éhenhaláshoz elég. (Bár lehet, hogy még ahhoz is hozzá kellene keresni valamennyit).
Én mindenkit sajnálok, akinek kevés a nyugdíja, főként magamat sajnálom már jó előre, mert, ha lesz egyáltalán, biztosan nekem sem lesz akkora nyugdíjam, amiből normálisan meg lehet majd élni.
Ettől eltekintve azért óvnék mindenkit attól, hogy azt a látszatot keltse, miszerint ezek a gyalázatosan kevés nyugdíjak az utóbbi években alakultak ki, és kifejezetten azért ennyire alacsonyak, mert az illetők nem szimpatikusak a mostani hatalomnak és ki akarnak szúrni velük.
Bármennyire is szomorú, meg nincs benne semmi hősi romantika, de a nyugdíj kiszámítása nem úgy történik, hogy egy hivatalnok eldönti, szimpatikus-e neki a Vikidál-Dalos Gyugyó, vagy sem. És ha netán nem tetszik neki a fizimiskája, akkor kevesebb nyugdíjat ad neki, mint amennyit másoknak. Tudom, nem mindenkinek szimpatikus, de a Nemzet Csótányának sem azért ennyire kevés a nyugdíja, mert egy hivatalnoknak nem tetszik a baboskendő.
Nagyon fájó, és kellőképpen kellemetlen, de a nyugdíjakat szigorú számítások alapján állapítják meg. És ebből a szempontból sajnos senkit sem érdekel, hogy Vikidál-Dalos Gyugyó végiggályázott egy egész életet. Sajnos az a helyzet, hogy ebből a szempontból csak az számít, hogy azok, akik neki ezért annak idején gázsit fizettek a fellépésekért, leperkálták-e a közös kasszába a nyugdíj járulékát? Vagy ha ők nem, akkor legalább Vikidál-Dalos gondoskodhatott volna a derűs öregkorról, mindenféle külön biztosításokat is lehet kötni, meg olyan is van, hogy az ember maga fizeti a nyugdíjjárulékot.
Mielőtt bárki hülyeségeket magyarázna bele az eddigiekbe, és szándékosan félreértené, szeretném még egyszer elmondani: nem gondolnám, hogy a nyugdíjak összege a legtöbb esetben elegendő a normális emberi léthez. Csak annyit tennék ehhez hozzá, hogy kéretik nem ujjal mutogatni a nekünk nem tetsző politikai oldal irányába, s úgy tenni, mintha az alacsony nyugdíjak az utóbbi néhány esztendőben alakultak volna ki. Mintha ezt megelőzően a nyugdíjas lét maga lett volna a Kánaán.
Bár, kétségtelen, voltak ilyen idők is. Emlékszünk még a sokunk által derűs nosztalgiával idézett késő-kádári korszak nyugdíjas életérzésre, mely egy akkoriban népszerű slágerben volt képes testet ölteni: Nézd öregem, rád fér a pihenés,/ jól esik majd a semmittevés/, barkácsolsz délben, vagy ebéd után,/ kiülsz egy parkba, vagy sétálsz Budán…
Ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor akár egy népszavazással is megoldhatnánk, hogy Vikidál ötször több nyugdíjat kapjon.
A Klubháló - www.klubhalo.hu - számára írt cikk írott változata
