Nem vagyunk hülyék
Hülye, aki nem ünnepel! - harsogja május másodikán a szalagcím az újságban. Néhány órával később a postaládámban is landol egy hasonló szöveg, ezúttal nagyalakú reklámlapba rejtve. Reklámról van szó, naná, hogy nem a május elsejét akarják egy nappal az esemény után megünnepeltetni velem.
Ünnepelnék én, persze, hogy ünnepelnék, mást se szeretek jobban, mint ünnepet ülni. Főleg, ha van hozzá kedvem, és ha van mit. Születésnapom nincs mostanában, a névnapomat nem szoktam, ismerőseim körében sem közeleg semmi nevezetes évforduló - jó, nem játszom a hülyét, én is tudom, hogy mire megy ki a játék.
Arra, hogy tízéves a nagy elektronikai áruházlánc. Hülye azért nem vagyok, már hogyne tudnám, minden kisiskolás betéve tudja. (Lassan már mást se tudnak). És az is nyilvánvaló, hogy ilyenkor az ember ünnepel, mint állat.
Hanem hát én inkább azt gondolom, az áruházláncosok ünnepeljenek a barátaikkal, a rokonaikkal, vagy az üzletfeleikkel, s mély tisztelettel kikérem magamnak, hogy hülyének nézzenek, amiért nekem nem ünnep, ami nekik az.
Már április 4-én is voltak gondok, az ország egyik fele úgy emlékezett, hogy felszabadult, a másik meg úgy, hogy őket pedig megszállták. És március 15-e is eléggé neccesre sikeredett, voltak, akik a 159 évvel ezelőtti eseményekre emlékeztek, míg másoknak csak arra futotta, hogy Gyurcsány takaroggy! (sic!)
Le lettem itten hülyézve kérném tisztelettel! Vagyis hát nem egészen, inkább csak meg lettem fenyegetve, hogy ha nem ünnepelek velük, akkor majd szépen le leszek hülyézve. Azt is tudom, honnan ismerős a módszer ha más a véleményem, mint nekik, akkor hazaáruló vagyok, kommunista és nemzetidegen.
Jó, ezt nem az áruházláncosok mondták, ők csak annyit üzentek, hogy amennyiben szabad akaratomból úgy döntök, hogy nem ünneplek velük, akkor hülye vagyok. Kikérhetném, de minek nincs értelme vitatkozni, még a legutolsó hülye is tudja, hogy egy szint alatt nem érdemes vitatkozni: a kőbunkók lerántanak maguk közé, és ott, saját pályán, rutinból legyőznek.
Mindezek ellenére ünnepelnék szívesen, ha tudnám, mi az, aminek örülnöm kellene. Ünnepeljen ezeknek a Kozarek! Az biztosan tudja, mi a jó abban, hogy a sajtóban már régóta ugyanarra használják a ba és a ban végződést. Pedig jó helyről még az általános iskolából tudom, hogy nem azért lett a kétféle végződés kitalálva, hogy mindkettő ugyanazt jelentse. Megszívlelném a jó tanácsot, de nem szívelem, ha belepofáznak abba, miként és mire használom az anyanyelvemet.
Mondjuk valaki hozzáértő egyszer azt is elmagyarázhatná nekem, mi abban a jó, ha már a magukat komolynak gondoló újságok cikkeiben is keverik a helyiség és a helység kifejezéseket. Egy reggeli betelefonálós műsortól nem is várnék többet pedig várhatnék, de leszoktattak róla ám egy ránézésre korrektnek tűnő sajtótermék jobb helyeken nem engedhetné meg magának az ilyen nyelvtani alávalóságokat.
Jó lenne persze ünnepelni! Körülülni a hatalmas nagy asztalt, ahol mindenféle finomsággal várják a vendégeket. Bárki leülhetne, egyetlen feltétel lenne csupán. Nem nagy, teljesíthetetlen dologról gondolok Petőfit, József Attilát például nem kellene szavalni, De az alapvetés, hogy csak olyanok ehetnének az ünnepi asztalnál, akik nem ly-nal írják a papagájt, és nem keverik össze a homokot a hamuval. Merthogy nemrégiben ez utóbbi érdekesség is megesett: az egyik rádiós műsorvezető nagyon trendi középkorú fiatalember - valakit megbántott, de mert a zord külső érző szívet takar, gyorsan bocsánatot kért az illetőtől. Becsületére legyen mondva, cizellálni próbálta a bocsánatkérést, ám az átlépős csel nem jött be: emberünk ifjúi hevületében ugyanis azt találta mondani, hogy homokot szór a fejére.
Még vártam egy darabig, hátha kijavítja magát, netán akad a közelben egy, a nyelvünket valamelyest jól beszélő szerkesztő, esetleg a műsor valamelyik hallgatója elküldi melegebb éghajlatra a műsorvezért. És megkéri, hogy máskor, ha elnézést kér, ne homokot, hanem hamut szórjon a fejére.
Tudom, hülye vagyok, ha nem ünneplek. De talán még időben szólok (és nem idejekorán) bár van, ahol ez is egyre megy. És ez sajnos, egyáltalán nem politika-függő, kevernek mindkét oldalon. De legalább azok, akik egy tőmondatba fél tucatnál is többször képesek beleszuszakolni a magyar, a nemzet, és a haza szavakat, e felemelő tevékenység mellett arra is jobban odafigyelhetnének, hogy nem csak a nemzet, de a nyelvünk állapota is romlik.
Mondhatnánk persze, és akkor mi van: nem ettől drágul a benzin, és nem emiatt emelnek a pékek. Persze, hogy változik a nyelv, de ma már ott tartunk, hogy illetékesek azon dolgoznak, miként lehetne Madách, Jókai és más régi magyarok alkotásait legjobb mai íróinkkal úgy átigazíttatni, hogy a régi műveket a ma élő magyarok is megértsék.
Nem ünneplek, de nem azért, mert hülye vagyok.És az sem vígasztal, hogy rosszabbul használjuk a nyelvünket, mint négy éve. Persze, pánikra semmi ok, nem is szeretném az ördögöt a falra graffitizni. Csupán azt tartanám ildomosnak, ha tiszta vizet öntenénk a nyílt kártyák közé, és nem kellene magam hülyének éreznem, amiért per momentán semmi kedvem az áruházlánc tízéves születésnapján a Heppi börszdéj tu ju kezdetű születésnapi szongot szingelni.
