Nem a Compact Disco a hibás, amiért a 26, döntőbe jutott ország versenyzői közül csak a 24. helyen végzett. Bárhogy is magyarázzuk, kudarc, hogy a hazánkat képviselő csapat csupán két ország énekesét tudta megelőzni. Az angolokét, akik, ki tudja milyen perverz meggondolásból, egy veterán énekest, a 76 éves Engelbert Humperdincket indították, valamint a norvégokat, akikről nem tudni, mitől maradtak le.

Talán az ottani hideg időjárás miatt lettek utolsók - másra nem tudunk gondolni.

A bronz viszont, igaz, hátulról számítva, a miénk lett.

Nem erre számítottunk.

Titokban azért sejteni lehetett. Wolf Kati valóban kiváló dalával tavaly a huszonkettedik helyen végzett, két hellyel előrébb, mint most a Compact Disco, de még szintén a vert mezőnyben.

Az is nagy csalódás volt, akkor is jobbra számítottunk.

Nem a Compact Disco és nem Wolf Kati a hibás, de még csak azt sem mondhatjuk, hogy valami magyar átok ül rajtunk. Arról sincs szó, hogy a magyar emberek rosszul énekelnek, a magyar dalok rosszak, a koreográfiánk felejthető.

Minden jó, csak mi magyarok nem vagyunk jók.

Európa nem szeret bennünket.

Az Eurovíziós dalfesztivál ugyanis a szavazás rendjéből következően valójában nem a dalok és az előadók kvalitásairól, hanem az egyes országok másokkal kapcsolatos szimpátiájáról szól. Nem szakmai megmérettetés ez, inkább egy hatalmas show: olyan műsor, amelynek sportértéke alig van, üzenete annál inkább.

A döntőben a helyezéseket ugyanis nem a zsűri dönti el, hanem az európai országok polgárainak telefonon leadott szavazati alapján alakul ki a sorrend. Saját országára senki sem voksolhat, a magyarokra tehát Magyarországról nem lehetett sms-eket küldeni. Máshonnan lehetett volna, de csak kevés országból éltek a lehetőséggel.

A legtöbb szavazatot Romániából (erdélyi magyarok) és Szlovákiából (felvidéki magyarok) kaptuk, de érkezett szerény támogatás Szerbiából (vajdasági magyarok) és a finnekben (finn-ugor rokonság) is maradt még egy kevéske szimpátia.

Utóbbi, mármint a finn szavazatok alakulása, megér egy bekezdést.

A korábbi években a finnek közül rendre sokan szavaztak a magyarokra, ám ezt mi nem, vagy csak részben viszonoztuk. Meg is sértődtek a finnek, jelezték is rosszallásukat, hogy ez nekik mennyire nem esik jól.

Nem csoda, ha most már ők is alig szavaztak ránk.

Az utolsó számottevő eurovíziós sikerünk Rúzsa Magdi nevéhez fűződik, a Vajdaságból származó énekesnő 2007-ben az Aprócska blues című dalával kilencedik lett.

Igaz, akkor még népnyúzó, idegenszívű kormánya volt az országnak, ám a külföldet ez szemmel láthatóan nem érdekelte.

Leegyszerűsítés persze, de a tendenciák ettől még léteznek. Az Eurovíziós Dalfesztivál szakmailag keveset ér, a szimpátia kimutatására azonban alkalmas.

Nincs jó hírünk Európában, az ott lakó népek, valljuk be, nem szeretik a szabadságharcot. Már ezer évvel ezelőtt, a hátrafelé nyilazás sem javított az imázsunkon, most meg mintha megint az lenne.

Hátrafelé nyilazunk, s a magyarok nyilasaitól, ha nem is fél, de undorodik Európa.

Ki tudja miért, Európa legtöbb országában dolgozni és élni szeretnek az emberek – mellesleg idehaza is – és nem a szabadságharcnak kinevezett gazdasági és politikai ámokfutást díjazzák.

Sajnálom a Compact Discot, a Fidesz Magyarországánál többet érdemelnek.