Nekünk Mohács kell
Még egy ilyen győzelem, és elvesztünk, mondták a régi görögök, amikor egyik győztes csatájuk után túlságosan nagy volt a veszteség. És...
Még egy ilyen győzelem, és elvesztünk, mondták a régi görögök, amikor egyik győztes csatájuk után túlságosan nagy volt a veszteség. És a világ minden táján azóta is pirruszi győzelemnek mondják, ha valamely nagy diadal többe került, mint az érte bezsebelt haszon. Amikor nem érte meg, sőt, fölöslegesnek bizonyult a sok áldozat.
Kinézek az ablakon, barátságtalan, kellemetlen idő van, néhol még a hó is esik, néhány napra úgy tűnik, visszatért a tél. Megérdemeltük, mondják az okosok. Nem a telet, a senkinek sem tetsző időt, hanem a helyzetet, amiben vagyunk. Mert ha így folytatjuk, akkor tényleg beigazolódik, hogy Balkánná válik az ország. Mely ország egyébként mindig is büszkén vallotta, hogy Európához tartozik. Ha ez megy tovább, hamarosan már azért is meg kell harcolnunk, hogy híd maradhassunk kelet és nyugat között.
Nem mintha bármi bajom lenne a kelettel - mi magyarok is onnan jöttünk egykoron. És nem csak mi, hanem számos fontos találmány és felfedezés, ott ringott az emberi kultúra bölcsője, sorolhatnám. De a mindennapi közbeszédben a kelet mégiscsak a lemaradást jelképezi, az elmaradott állapotokat. Mi magyarok, akik egyébként már több mint ezer év óta Európában vagyunk, mostanában mintha mindent elkövetnénk, hogy kivezényeljük magunkat onnan. Még szakkifejezést is találtunk erre: nekünk Mohács kell, mondjuk magunkról, ami azt jelenti, hogy rövid távú – vélt, vagy valós - érdekeinkért képesek vagyunk akár a jövőbeni lehetőségeinket is szétrombolni.
Az ünnepek már hosszú évek óta nem az egykor volt dicsőségről szólnak, nem a régi hősök bátor és okos tetteire emlékezünk, hanem a mostani állapotainkra. Arra, hogy szinte már semmiben sem tudunk egyetérteni, és hogy végzetesen megosztott az ország. Régen, ha színészt láttunk, rohantunk hozzá autogramért – ma nem korábbi szerepei, hanem legújabb kori szerepvállalásai jutnak az eszünkbe. Hogy melyik párt színpadán, melyik nagy politikai tömörülés vezetője mellett feszített a pulpituson. Nem az a baj szerintem, hogy sokfélék vagyunk, és sokféleképpen gondolkodunk. Az ellenkezője lenne unalmas, az, ha csak egy vélemény lehetne, és mindenki ugyanúgy fésülné a frizuráját. Még csak azt sem mondanám, hogy magyar sajátosság a veszekedés – elég csak kinyitni a lapokat, bekapcsolni a televízió híradóját, máshol sem jobb a helyzet.
Persze, nekünk kalandvágyból itthon maradt magyaroknak, az fáj, ami nekünk rossz. Nem az a legnagyobb baj, hogy megbetegedtünk, hanem hogy a társadalmat lassan, de biztosan átható méreg már túlságosan hosszú ideje terjed a szervezetben. Lassanként megszoktuk, és megtanultunk együtt élni a széthúzás nevű betegséggel. Pedig nem kellene: ha egy méreg gyorsan eltűnik a szervezetből, talán nem hagy benne maradandó nyomokat. Ha sokáig ott marad, elpusztít mindent.
Úgyhogy, csak azt szeretném mondani, hogy jó lenne, ha végre szót értenénk egymással, s nem a problémát, hanem a megoldást keresnénk. Azt, hogy miként lehetne ezt a nekünk kedves Közép-európai országot újból visszavezetni Európába. Mert abban azért szerencsére a legtöbben egyetértünk, hogy a szép, napos idő sokkal kellemesebb, mint ez az elviselhetetlenül barátságtalan, néha hóval is súlyosbított eső.
A Metro - www.metro.hu - számára írt cikk írott változata
Nem mintha bármi bajom lenne a kelettel - mi magyarok is onnan jöttünk egykoron. És nem csak mi, hanem számos fontos találmány és felfedezés, ott ringott az emberi kultúra bölcsője, sorolhatnám. De a mindennapi közbeszédben a kelet mégiscsak a lemaradást jelképezi, az elmaradott állapotokat. Mi magyarok, akik egyébként már több mint ezer év óta Európában vagyunk, mostanában mintha mindent elkövetnénk, hogy kivezényeljük magunkat onnan. Még szakkifejezést is találtunk erre: nekünk Mohács kell, mondjuk magunkról, ami azt jelenti, hogy rövid távú – vélt, vagy valós - érdekeinkért képesek vagyunk akár a jövőbeni lehetőségeinket is szétrombolni.
Az ünnepek már hosszú évek óta nem az egykor volt dicsőségről szólnak, nem a régi hősök bátor és okos tetteire emlékezünk, hanem a mostani állapotainkra. Arra, hogy szinte már semmiben sem tudunk egyetérteni, és hogy végzetesen megosztott az ország. Régen, ha színészt láttunk, rohantunk hozzá autogramért – ma nem korábbi szerepei, hanem legújabb kori szerepvállalásai jutnak az eszünkbe. Hogy melyik párt színpadán, melyik nagy politikai tömörülés vezetője mellett feszített a pulpituson. Nem az a baj szerintem, hogy sokfélék vagyunk, és sokféleképpen gondolkodunk. Az ellenkezője lenne unalmas, az, ha csak egy vélemény lehetne, és mindenki ugyanúgy fésülné a frizuráját. Még csak azt sem mondanám, hogy magyar sajátosság a veszekedés – elég csak kinyitni a lapokat, bekapcsolni a televízió híradóját, máshol sem jobb a helyzet.
Persze, nekünk kalandvágyból itthon maradt magyaroknak, az fáj, ami nekünk rossz. Nem az a legnagyobb baj, hogy megbetegedtünk, hanem hogy a társadalmat lassan, de biztosan átható méreg már túlságosan hosszú ideje terjed a szervezetben. Lassanként megszoktuk, és megtanultunk együtt élni a széthúzás nevű betegséggel. Pedig nem kellene: ha egy méreg gyorsan eltűnik a szervezetből, talán nem hagy benne maradandó nyomokat. Ha sokáig ott marad, elpusztít mindent.
Úgyhogy, csak azt szeretném mondani, hogy jó lenne, ha végre szót értenénk egymással, s nem a problémát, hanem a megoldást keresnénk. Azt, hogy miként lehetne ezt a nekünk kedves Közép-európai országot újból visszavezetni Európába. Mert abban azért szerencsére a legtöbben egyetértünk, hogy a szép, napos idő sokkal kellemesebb, mint ez az elviselhetetlenül barátságtalan, néha hóval is súlyosbított eső.
A Metro - www.metro.hu - számára írt cikk írott változata
