Nem értem a fanyalgókat, fikázzák a közszolgálati híradót, sokan már nem is nézik. (Már nem érdekes, még nem kötelező). Tavaly még egymillió nézője volt, mára meg már csak 300 ezer embert érdekel.

Én nézem. Nem azért, mintha bárki is kényszerítene erre, de mindig felvidulok tőle. Mert nem mindig vagyok ám vidám, főleg akkor nem, amikor úgy érzem, hogy rosszabbul élek, mint egy éve.

Persze, tudom, mindez csalfa délibáb csupán. Egy barátom, ha valakinek fájt a feje, azt mondta az illetőnek: Á, azt te csak úgy érzed!

Én is csak úgy érzem, hogy rosszabbul élek, mint egy éve. Pedig, dehogy: felemelt fejjel járok, kihúzom magam, büszke vagyok arra, hogy a világ élenjáró nemzetének a tagja lehetek. Olyan, akit sokan irigyelnek - svédek, amerikaiak, franciák, németek.

Szeretnének a helyemben lenni.

Hát nem. Mindenki maradjon, ott, ahol van, a maga helyén!

Sajnálom a Nyugatot, amiért hanyatlóban van, de jelenleg nem tehetek értük semmit. Tudom, hogy rossz nekik, az ottani fiatalok - majd elfelejtettük az utóbbi évtizedekben – kilátástalanul tengődnek, és jobb elfoglaltság híján Coca Cola mámorban fetrengenek.

Amerikában meg verik a négereket.

Csak kényszerlakhely volt nekünk a Nyugat, nem is éreztük jól magunkat benne, mondta Tusnádfürdőn a Kedves Vezető.

Kompország Keletre tart, most onnan fúj a szél. Mi is keletre tartunk, széllel szemben hajózunk. (Nyugaton meg tőlünk tartanak).

Híradót kell nézni, közszolgálatit, ha már nagyon el van kámpicsorodva az ember. Vagy a Tényeket a TV2-n. Felmérés is készült, náluk még a közszolgálati tévénél is nagyobb a kormánypárti túlsúly.

Csupa jó híreket mondanak. Leszámolunk a belső ellenséggel. Jó lesz nekünk nemsokára. Munkaalapú lesz a társadalmunk, szemben azzal, ami eddig volt:  pazarló, fogyasztásalapú. Nem is értem, idáig hogyan is mertünk fogyasztani. Nem volt szép tőlünk, valljuk be.

Bűnös nép vagyunk, fogyasztó.

Mostantól másképp lesz minden. Fogyasztás helyett visszavezetődünk a munka világába.

Szép gondolat, felemelő. Ha rossz a kedvem, közszolgálati híradót nézek. Kár, hogy nem ez megy a nap 24 órájában. Napestig elnézném. Jó emberek vannak benne, megannyi Grál lovag. Olyanok, akiknek soha még egyetlen huncut forint nem tapadt a kezükhöz, csak jót tettek még mindenkivel.

Nincs a világon olyan vak néni, akit még ne vezettek volna át az út túloldalára.

Nem is értem, hogy erről az egészről miért a régi vicc jut az eszembe. Az egykori, azóta felbomlott Szovjetunióban a tanító néni magyaráz a gyerekeknek. Hogy a Szovjetunió milyen jó hely, mert ott mindenkinek megvan mindene. A gyerekek boldogok és vidámak, rengeteg szép játékuk van, semmire sincs gondjuk.

Ekkor észreveszi, hogy az utolsó padban a kis Vologya keservesen sír. – Hát neked meg mi bajod van? - kérdezi. – Tanító néni, úgy szeretnék a Szovjetunióban élni!

Jó lenne, ha Magyarországon élhetnénk. Épülne tőle a lelkünk, szebbek, jobbak, többek lennénk.