Magyar bolhából magyar elefánt. 100 százalékig magyar ez a történet, elejétől a végéig.

Echte ungarische story.

Úgy kezdődött, hogy Bartus László, az Amerikai Népszava főszerkesztője elbúcsúzott lapja online változatának olvasóitól. Elfogyott a pénz írta, átmenetileg szüneteltetik az online hírszolgáltatást. Erre a cikkre reagált, ugyancsak az Amerikai Népszavában, Kertész Ákos, Kossuth-díjas magyar író. Keserű szavakkal fogadta a portál megszűnésének hírét, és indulatosan bírálta a hazai közvéleményt, amiért szerinte a Magyarországon élő magyarok számára nem fontos a demokrácia.

Keserűen és indulatosan fogalmazott Kertész - a sokat megélt emberek keserűségével, a sokat tapasztalt író indulatával.

És persze, voltak igaztalan mondatai is.

A magyar genetikusan alattvaló – írta. Majd a költőre hivatkozott: József Attila talált mentséget: „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.” De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud, és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.

Normális demokráciában itt ér véget a történet.

Magyarországon itt kezdődik.

Korábban sosem látott hörgedelem jött ugyanis a szélsőjobbról. Kurzíválás a köbön. Az Orbán-közeli Széles Gábor sajtóérdekeltségei szerint ezzel Kertész Ákos kiiratkozott a magyarságból, a Jobbik pedig visszavonatná Kertész összes eddigi kitüntetését.

Amit Kertész Ákos írt, az túlzottan indulatos, megengedem. És a túlzó indulat sosem lehet teljesen igaz.

Én például nem gondolom, hogy sunyik lennénk és parancsot követők. Vannak közöttünk ilyenek is. De nem mind vagyunk ilyenek. Nem kellene általánosítani, egy egész népet egy kalap alá venni.

Másfelől meg, nem kellene Kertészt, vagy bárki mást, kiiratkoztatni a magyarok közül. Főleg nem Széles Gábor lapjának, főleg nem a Jobbiknak. Azt ugyanis, hogy ki iratkozhat be a magyarok közé, nem ők mondják meg. Mindenki magyar, aki annak tartja magát.

Szégyen ide, szégyen oda: Szálasi is magyar volt. Rákosi is. Szerencsére, Bartók Béla, Szentgyörgyi Albert is magyarok voltak. A világhírű filmművészek, és a csapnivaló filmcsinálók. Az olimpiai bajnokok és utolsó helyezettek.

Azok, akikre büszkék vagyunk, és azok is, akik miatt mások előtt ég az arcunk.
Azok is magyarok voltak, akiket - ugyancsak magyar emberek - a Dunába lőttek, vagy a vagonokba tessékeltek.
A most elhunyt Képíró Sándor is magyar volt. 
Sokféle van közöttünk: becsületes és tisztességtelen, aljas és egyenes.

Még a magyar közjogi méltóságok sem egyformák: Göncz Árpád is magyar köztársasági elnök volt, Schmitt Pál is magyar álamfő.

Kertész Ákos véleményével lehet vitatkozni. De a tisztességét és magyarságát emiatt megkérdőjelezni nem ildomos. Kertész a nyilatkozataival nem döntötte be a forintot tavaly nyáron, és nem okozott ezzel devizában eladósodott honfitársai tízezreinek elviselhetetlenül és megfizethetetlenül magas többletterheket. Nem járt szlovák rendszámú autóval, adóelkerülésből kifolyólag, nem adott és vett soha fantomcégeket. Nem verte szét az oktatást, az egészségügyet, nem vágta haza a magyar filmgyártást.

Nem mondta, hogy ne mi kapjuk a legtöbbet, sem azt, hogy oszt jó napot!

Kertész Ákos magyar ember - csakúgy, mint azok, akik az ő és mások magyarságát kétségbe vonják.