„Az édes Katinkát szeretnénk visszakapni.”

Ezt mondta Gyárfás Tamás, a Magyar Úszószövetség elnöke, miután a magyar úszósport jelenlegi legnagyobb csillaga Hosszú Katinka látványosan összetépte a 12 millió forintos szerződését.

Nem négyszemközt tette ezt, Gyárfás úr fülébe súgva a panaszait, ahogyan azt az úszóelnök elvárta volna, hanem a nagy nyilvánosság előtt, sajtótájékoztató keretében.

Ahogy Gyárfás Tamás ezt az egészet megközelítette, abban, mint cseppben a tenger, egész Magyarország benne volt. Nemcsak a mostani, múltba néző, árvalányhajas, hátrafelé nyilazó, leharcolt eszmeiségű ország, hanem az elmúlt évtizedek mindegyik Magyarországa.

Sokak szerint, azért reagáltak így Gyárfásék, mert ez egy macsó-alapú társadalom, ahol a nőkről való vélekedésben Kövér László, Kovács Ákos és más pállott eszmeiségű urak véleménye az iránytű.

Itt azért másról is szó van, mint a nőkről. Ha nem egy nő állt volna ki a világ elé a véleményével, hanem valamelyik férfikollégája - Cseh, Gyurta, netán Verraszó – akkor is hasonló lett volna a reakció.

Olyan országban, ahol nőnek nem jó lenni, ott férfinak sem jó lenni.

Történetesen most egy Hosszú Katinka nevű honfitársunk volt az, aki megszólalt az igazáért. Nem tudjuk, hogy ebben az ügyben szakmailag kinek van igaza. Hogy milyen víz alatti mozgáselemző kamerák, masszőrök, öltözők és más felkészülési praktikák kellenek ahhoz, hogy egy úszó jobban ússzon, mint a versenytársai.

Ám abban biztosan igaza volt, hogy nem kussolt. Pedig, Kussországban ez a normális üzemmenet. Kussország ezt várja el katonáitól, nem csak most, hosszú évtizedek óta majdnem mindig.

A kilencvenes években volt némi kis remény, hogy mostantól másként lesz, mert eljött közénk a szabadság. Ám hiába jött, nem kellett nekünk. Nekünk úgy kellett volna, ha vele a jólét is megérkezik. De lóvét nem adtak a csomaghoz, magával a szabadsággal pedig, nem tudtunk mit kezdeni.

Néztük, tapogattuk, elrontottuk.

Talán, mert nem mi harcoltuk ki, hanem csak úgy az ölünkbe pottyant. Mi magyarok, tisztelet a kivételnek, ugyanis csak szavakban szeretjük a szabadságot. Valójában nagy, hatalmas államot vágyunk a fejünk fölé, élén egy örök és megbonthatatlan vezetővel. Olyan hatalom kell nekünk, amelyik mindig tudja, hogy nekünk mi a jó. Jobban tudja, mint mi magunk, sőt, ő tudja csak egyedül.

Gondoskodik rólunk, gondolkodik helyettünk. Elveszi ugyan azt, ami a miénk, de nem bánjuk, mert tudjuk, hogy ha megérdemeljük, akkor egy részét visszaadja.

És még csak nem is kell feltétlenül jónak lenni, Hatalom Elvtárs azzal is beéri, ha nem vagyunk látványosan rosszak. Nem muszáj szeretnünk az államot (és élén a Kedves Vezetőt), mert ő annyira nagylelkű, hogy neki az is elég, ha nem, látványosan utáljuk.

Ha nem állunk ki a nyilvánosság elé, amikor csorbulnak a jogaink. Ha kevesebb jut, mint amennyi járna. Nem tépjük össze az elénk tolt szerződést, bármi is legyen benne, hanem aláírjuk. Nem szólunk vissza.

Ebbe az idilli képbe rondított bele Hosszú Katinka. Stílszerűen szólva: mások is belepisilnek a medencébe, de ő ezt mindenki szeme láttára, a trambulinról tette. És most Gyárfás Tamás, meg mindenki, aki a magyar úszósport környékén ügyködik, az édes Katinkát szeretné visszakapni. Azt a kedves kislányt, szófogadó nőt, engedelmes állampolgárt, aki nem beszél, nem háborog, hanem azt csinálja, amit mondanak neki.

Úszik.

Talán fel sem fogják az urak, hogy a most botrányt okozó honfitársunk, sokunkkal ellentétben, nem megúszni akarja az életet, hanem élvezni azt, hogy úszhat.