Semmi sem változik olyan gyorsan, mint a múlt. Régi dakota alapvetés ez, egy ideje saját személyes tapasztalataink is segítenek a mélyebb megértésében. Orbán Viktor már a 2010-es választások előtt más országot ígért a magyaroknak, olyat, amelyre rá sem ismerünk majd. Igaza lett: 2010 óta nem Magyarországon, hanem Másországban élünk.

Pedig, akkor még csak a jelenről és a jövőről beszélt a Kedves Vezető, múltról szó sem esett,

Most már egy ideje a múlt is változik. Folyamatosan és egyre gyorsabb ütemben, csak kapkodjuk a fejünket, nehogy lemaradjunk néhány brosúrával. A honfoglalásig még nem jutottunk el, és a mohácsi vész diadallá varázslása is várat magára, de az eredmények már most kézzelfoghatók. (Ha jól tévedek, annak idején ronggyá vertük a tatárokat, 150 évig megszállva tartottuk Törökországot, a Don-kanyarban pedig megfékeztük a hazánkra támadó szovjet medvét.)

A Szabadság téren épülő emlékmű, amelynek átadására a Kedves Vezető május 31-én esedékes 51. születésnapján kerül sor, csak a hab a tortán. Eredetileg a német megszállás hetvenedik évfordulójáról kívántak megemlékezni, legalábbis, a december 31-én megjelent Magyar Közlönyben még ez volt olvasható. Ám utóbb kiderült, hogy nem a megszállásnak, hanem a megszállás áldozatainak kívánnak emléket állítani. Ez ugyan nem szerepel az eredeti szövegben, ám gond egy szál se, csupán technikai kérdés, utólag minden megmásítható.

Szó, szöveg, történelem, bármi.

A hazaárulóból hős lesz és viszont, a nemzet felemelkedésén munkálkodóból gonosz összeesküvő, az üldözőből üldözött. Minden megtörténhet, és minden meg is történik. A múltmásítók a nemzet kihagyó emlékezetére utaznak. Ha valaki, ők tudják, hogy milyen a magyar ember: a legenda szerint hiába megy be utolsóként a forgóajtón, elsőként jön ki onnan.

A memóriájával viszont nem dicsekedhet.

A magyar ember, bármennyire is karakán, és nem hagy magával kikukoricázni, bármit képes elfelejteni - különösen, ha ehhez érdekei fűződnek.

Ha megkérdeznénk a magyar embert (nem kérdezzük persze), arra sem emlékezne, melyik volt az a párt, amelynek képviselői az Antall kormány idején kivonultak a parlamentből, amikor bejelentették a Trianon emléknapot. Hogy kik voltak azok, akik zajos hisztériát csaptak, amikor az akkori kereszténydemokraták valamelyike szólásra emelkedett. Kik voltak azok, akik csuhások és térdre, imához! bekiabálásokkal botránkoztatták meg a többieket.

Nemrég pedig az is kiderült, hogy Kövér László szerint az akác kártékony növény. Mi több, súlyos történelmi tévedés. Az akácfa a magyar tájtól, a Kárpát-medencétől idegen, rendkívül kártékony és agresszív növény, amelynek elterjedése kipusztulással fenyegeti őshonos erdeinket. Igaz, nem most mondta mindezt Kövér, hanem 2002-ben nyilatkozta a Magyar Demokrata című újságnak. (Főszerkesztő: Bencsik András, a rendszerváltozás előtti – értsd: komcsi - Népszabadság pártrovatának egykori oszlopa.)

Azóta nyilván Kövér is tájékozódott akác-ügyben, szakértőkkel konzultált, talán még Schmitt Pál véleményét is kikérte.

Ha lenne ma Magyarországon közszolgálati újságírás, és nem csak mikrofontartó állványokat engednének a Központi Bizottság tagjainak közelébe, akkor valamelyik sajtómunkás már rég megkérdezte volna ezeket a tisztességtelenségben megőszült, nagyon középkorú hölgyeket és főleg urakat: tessék mondani, hogy is van ez? Mikor méltóztattak kegyelmetek igazat mondani: akkor, vagy most? (Sem akkor, sem most).

A Központi Bizottság tagjai korábban mindenről másként gondolkodtak: gazdaságról, kultúráról, versenyről és vallásról, keletről és nyugatról.

Talán csak a hatalom és a pénz iránt érzett lojalitásuk nem változott.

Ma tényleg más országban élünk, mint négy évvel ezelőtt. Más lett a jelenünk, a jövőnk is megváltozott. Jelenleg a múltunk megmásításán munkálkodnak a nemzet legjobbjai.

Ne legyenek illúzióink: meglesz az is hamar.